Visszatenyésztik az őstulkot?

Az őstulok számtalan őskori barlangrajzon szerepel. A leghíresebb kőkorszaki ábrázolások Franciaországban, a Lascaux-barlangban, és a spanyol Altamirában láthatók. Az őstulok brutális erejét, "elefántszerű" méretét Julius Caesar is dicsőítette A gall háborúk (Commentarii de Bello Gallico) című művében - olvasható a The Daily Telegraph online kiadásában.
 
A kutatóknak most első ízben sikerült feltérképezniük az őstulok genomját (a szervezet DNS-ében kódolt teljes örökítőanyagát), így most már pontosan tudják, hogy milyen állatot kísérelnek meg visszahozni az élők sorába. "A fennmaradt csontokból sikerült elemezni az őstulok DNS-ét, és elkészíteni a géntérképét. Ennek köszönhetően az őstulokhoz hasonlatos állatokat tenyészthetünk" - jelentette ki Donato Matassino, a beneventói Kísérleti Biotechnológiai Konzorcium vezetője. Mint hozzátette, már lezajlott a keresztezés első köre három őshonos brit, spanyol és olasz vad szarvasmarhafajta között. "Most várnunk kell, és megnéznünk, miféle borjak látnak napvilágot" - jegyezte meg.
 
Claire Barber, a brit génmegőrző intézmény, a Rare Breeds Survival Trust képviselője szerint számtalan olyan ritka fajta van, amelyet az utóbbi években hoztak vissza. Ezek ugyanúgy néznek ki, mint az eredetiek, genetikailag azonban nem azonosak. Amennyiben az olasz projekt sikeresnek is bizonyulna, nagy kérdés, hogy mit is lehetne kezdeni egy olyan állattal, amely méretében és vérmérsékletében leginkább egy "lobbanékony" rinocéroszra hasonlít.
 
"Még a vad szarvasmarhafajtákat sem könnyű kezelni, az őstulokkal pedig sokkal nehezebb lesz a dolgunk. Az őstulok szignifikánsan nagyobb, mint bármely ma létező szarvasmarhaegyed, és potenciális veszélyt jelentene. Hogyan lehet például gondozni a fogazatukat, a lábaikat, valószínűleg ehhez előzőleg el kell majd altatni az állatokat" - vélekedett Claire Barber.
 
Az őstulok (Bos primigenius, Bos taurus primigenius) - a szarvasmarha kihalt őse. A pleisztocénban Európa, Kelet- és Közép-Ázsia, Észak-Afrika területén élt, a vadászat miatt a bronzkortól fokozatosan visszaszorult. Európában legtovább a lengyelországi jaktorokwai erdőben maradt fenn, itt 1627-ben, Ázsiában a XVIII. század végén pusztult ki. A fennmaradt képek és csontvázak alapján az őstulok marmagassága 160-190 centiméter lehetett, de törpeváltozatai is létezhettek, tömege pedig elérte a 800-1000 kilogrammot. A tehenek barnák, a bikák feketék voltak, hosszú, tömött, göndör szőrzettel rendelkezett. Fejalkata a magyar szürke marháéra hasonlított, fél méternél hosszabb, csontszínű, fekete végű szarva oldalt, majd előre, csúcsában kifelé görbült. Egyes alfajainak befelé ívelt, "tülkös" szarva volt. Valószínűleg Egyiptom területén háziasították a Kr. e. VII. évezredben.

Az 1930-as években " visszatenyésztett", úgynevezett állatkerti válfaja semmiképp sem tekinthető őstuloknak, legfeljebb színben hasonló szarvasmarhának, amelyet főként primitív fajták (egyebek közt magyar szürke) keresztezéseivel állítottak elő.