Koreát a II. világháború után - a szövetségesek egyezménye alapján - a 38. szélességi foktól északra a szovjetek, délre az amerikaiak szállták meg, hogy ellenőrizzék a japán haderők lefegyverzését és kivonulását. 1945 decemberében a nagyhatalmak összkoreai kormányban állapodtak meg, északon azonban a szovjetek támogatta kommunista párt elszabotálta a megállapodást. Ezért az Egyesült Államok az ENSZ elé vitte a félsziget egyesítésének ügyét. Az ENSZ előírta, hogy Koreában nemzetgyűlési választásokat kell tartani és egységes kormányt kell létrehozni.

Délen az 1948 májusában tartott választások után megalakult a nyugatbarát Koreai Köztársaság, míg északon - választások nélkül - kikiáltották a kommunista Koreai Népi Demokratikus Köztársaságot. A szovjet és az amerikai hadsereg zömét kivonták. Mindkét kormány igényt tartott az egész országra. Miután a déliek kimondták, hogy fegyverrel is érvényt szereznek az ENSZ-határozatnak, 1950. június 25-én Észak-Korea "megelőzésként" megtámadta Dél-Koreát.

Szovjetek kétszeres létszámfölényben

A kétszeres létszámfölényben lévő, szovjet T-34-es tankokkal felszerelt északi hadsereg gyorsan előretört, június 28-án elfoglalta Szöult, a fővárost, nagy csapattesteket kerített be, és gyors ütemben nyomult dél felé. Másnap Truman amerikai elnök parancsot adott az amerikai csapatok bevetésére.

Az ENSZ BT - a szovjet küldött távollétében, aki a Kuomintang-Kína BT-tagsága miatt bojkottálta a BT-t - már június 27-én támadónak nyilvánította Észak-Koreát, és az ENSZ tagállamait Dél-Korea támogatására szólította fel. A főparancsnok Douglas MacArthur tábornok, a Japánban állomásozó amerikai haderők főparancsnoka lett. Az amerikaiak vezette, 15 országot képviselő ENSZ-erők 1950. szeptember közepén szálltak partra, és hamarosan a kínai határig nyomultak előre. Novemberben - szovjet fegyverrel - kínai "önkénteseket" vetettek be és az akkori szocialista országok - köztük Magyarország is - széles körűen segítették a KNDK-t. Az élelemmel és ruházattal rosszul felszerelt amerikaiak nem tudták visszaverni a kínai csapatokat. 1950 decemberében az észak-koreai és kínai csapatok elfoglalták Phenjant, 1951 januárjában pedig Szöult. 1951 márciusában azonban a már lényegesen jobban felszerelt amerikai-dél-koreai hadsereg visszavette Szöult, s jelentősen visszanyomta az eddigi frontvonalat.

Wikipedia

A front 1951 áprilisára a 38. szélességi foknál állandósult: állóháború alakult ki, majd a nyár folyamán - a Nehru képviselte India javaslatára - megkezdődtek a fegyverszüneti tárgyalások. A háború 1953. július 27-én a panmindzsoni fegyverszüneti szerződés megkötésével ért véget: véglegessé vált Korea két részre szakadása. Az eredeti megállapodásban szereplő status quo kölcsönös elfogadásáért súlyos árat fizettek: az amerikai veszteségeket 54 ezerre, az ENSZ-erőkét (főleg ausztrál, brit és török katonák) 94 ezerre, az északiakét félmillióra, a kínaiakét egymillióra, a déliekét a polgári áldozatokkal együtt 1,3 millióra becsülik. Mindkét országrészt földig lerombolták. A háborút sokan a III. világháború főpróbájának tartották.

A két ország között ma sincs békeszerződés

A két Korea vezetői először 2000. júniusban találkoztak. 2009 májusában Észak-Korea hadüzenetnek tekintette, hogy Dél-Korea csatlakozott a tömegpusztító fegyverek elterjedését meggátló kezdeményezéshez, és bejelentette, hogy a továbbiakban nem tekinti magára nézve kötelezőnek az 1953-ban megkötött fegyverszüneti megállapodást.