A kacsacsőrű dinoszauruszok növényevők voltak a késő kréta kor idején, Laurázsia, a mai Ázsia, Európa és Észak-Amerika területén. Ezek az állatok a hasonló testfelépítésű, késő jura, illetve kora kréta korban élt iguanodontiák leszármazottai. Egyes nemeknél a koponya elülső része lapos és széles csőrt formázott, amellyel a leveleket és gallyakat csipegették le. A száj hátsó részén rengeteg fog sorakozott. amelyek alkalmasak voltak táplálék megőrlésére. A feltételezés szerint ez döntő szerepet játszott a csoport sikerében a kréta időszak során a szauropodákkal szemben, amelyeknek zúzóköveket kellett nyelniük az élelem megőrléséhez.

A 79,3 millió éve élt hadroszaurusz két egyedének fosszíliája került elő két különböző helyen, Montanában és Utahban, ami azt jelenti, hogy a kacsacsőrű dinoszaurusz az adott korban sokkal elterjedtebb volt Észak-Amerika területén, mint négymillió évvel később - olvasható a PhysOrg hírportálon.

"Két egyed került elő gyakorlatilag egy időben és viszonylag közel egymáshoz: a két lelőhelyet mindössze ezer kilométer választja el egymástól" - hangsúlyozta Terry Gates, a Field Museum paleontológusa.

A kutatók Acristavus gaglarsoni nevet adták a hadroszaurusznak, ami annyit jelent, hogy csonttaréj nélküli "nagypapa". A későbbi kacsacsőrű dinoszauruszok mindegyike rendelkezett "fejdísszel", vagyis csonttaréjjal, ezek közül némely üreges volt, és a légzőrendszer része, másoké viszont tömör.  A paleontológusok szerint a csonttaréj szerepet játszhatott az egyedek "azonosításában".

A leletről a Journal of Vertebrate Paleontology című folyóiratban jelentették meg tanulmányukat a chicagói Field Museum paleontológusai.