Tudós állította, de hazugság, amit a női hisztériáról és a vibrátorról eddig mondtak

A kétségbe vont történet lényege, hogy a női hisztéria (a mai orvostudomány szerint nem létező betegség) kezelésére az orvosok vagy segítőik kézi masszázzsal elégítették ki a nőket, mégpedig az ókortól a XIX. századig. Mivel ez fárasztó munka volt, feltalálták a vibrátort, amely megkönnyítette, meggyorsította, és hatékonyabbá tette a kezelést. Az erről szóló könyv, Az orgazmus technológiája, Rachel Maines amerikai történész munkája 1999-ben jelent meg. Nemcsak tudományos körökben vált sokat idézett alapművé, hanem a popkultúrát is megihlette. Erre épült 2009-ben egy azóta is játszott amerikai színmű (Sarah Ruhl A szomszéd szobában című darabja), és ez ihlette a Hisztéria című angol filmet, amelynek itthoni bemutatója kapcsán Szellem rovatunkban 2012-ben ismertettük Maines teóriáját.

Ehhez az alapműhöz nyúlt Hallie Lieberman, az amerikai Georgia Tech egyetem munkatársa is, midőn anyagot gyűjtött a szexjátékszerek XX. század eleji amerikai marketingjéről szóló tanulmányához. Amikor professzora, Eric Schatzberg ajánlására elkezdte végigböngészni a lábjegyzeteket, lassacskán kiderült: a források vagy másról szólnak, vagy más összefüggésben értendőek, vagy egyszerűen félre vannak fordítva latinból. Szóval nem bizonyítják a könyv fő állításait. További, bár a mostani állás szerint nem túl reményteljes kutatások tárgya lehetne, hogy akad-e bizonyíték máshol.

A legenda tehát szertefoszlani látszik. Igaz, hogy a hisztéria kezeléséről évszázadokon át téves, sőt káros nézetek uralkodtak. Igaz, hogy a vibrátor (legalábbis egyik) feltalálója a filmben is szereplő angol orvos, Joseph Mortimer Granville. Igaz, hogy a vibrátort gyógyászati (ezen belül nőgyógyászati) célokra is használták. Csak éppen az amerikai történészszövetség által is díjazott Maines-mű leghihetetlenebb, sokkoló, ezért népszerű orgazmusos-doktorbácsis része nem megalapozott. Augusztusban publikált tanulmányukban Lieberman és Schatzberg kijelentik: „Az orgazmus technológiája [című könyv] sikere intő történet, mennyire könnyen beépülhetnek a tévedések a társadalomtudományokba.”

Maines különösebb izgalom nélkül fogadta a leleplezést. Arra hivatkozik (egyébként már korábban is így nyilatkozott), hogy pusztán hipotézisről volt szó. Sőt még csodálkozik is, miért nem vitatták korábban és többen az elméletét. Ezt nem értik Liebermanék sem: olyan publikációt is csak elvétve találtak, amely egyes részleteiben vitába szállt a könyvvel, az egészet pedig senki sem bírálta. Liebermanék egyik feltételezése, hogy Maines sztorija, amelyben a nők leginkább a férfi doktorok áldozataiként szerepelnek, azért is népszerű lett, mert jól beleillett az orvoslás feminista kritikájának vonalába.

Érdekes, hogy mindkét kutatónő, Maines és Lieberman komoly ellenállásba ütközött, amiért letért a tudomány kitaposott útjáról. Mainest annak idején el is tanácsolták munkahelyéről, mert attól féltek, hogy elapadnak az adományok, ha vibrátorügyi tanulmány fűződik a Clarkson Egyetem nevéhez. Változnak az idők: két évtized elteltével Maines műve annyira dogmává vált, hogy Lieberman vibrátoros tanulmányát tavalyelőtt egyszerűen nem voltak hajlandók publikálni, amíg – egy homályos mondatot leszámítva – ki nem vette belőle a Maines könyvére vonatkozó kritikát. A professzorával együtt írt mostani tanulmányt is nehezen fogadták el, végül a Journal of Positive Sexuality adott teret neki.

A legendaoszlatáson túl a mostani elemzés általános tanulsága, hogy a szerzők a társadalomtudományokra is kiterjesztik azt a vitát, amely az utóbbi években a természettudományok és a pszichológia köreiben dúl. Mivel a biológusok, vegyészek, kutatóorvosok és társaik legfontosabb érdeke a minél több eredeti publikáció, alig akad tudós, aki mások korábbi kísérleteivel foglalkozik. Akik mégis belefogtak, azok újabban tömegével mutatták ki: a kísérletek aggasztóan nagy része nem ismételhető meg, vagyis a belőlük levont következtetések bizonyára tévesek. Ennek nyomán elég sok cikket vissza is vontak tudományos folyóiratokból, ami másfelől megerősíti, hogy végül is a szakma képes az önkorrekcióra. Voltaképpen ennek jele most Lieberman és Schatzberg kritikája is. Beleértve annak ostorozását, hogy szerintük a történeti munkák szerkesztése, lektorálása közben nem szokás a források ellenőrzése. Félve merjük idézni: ők azt írják, hogy ott ez ritkább, mint a heti- vagy havilapok cikkeinél.

Nyitóképünkön: jelenet a Hisztéria című filmből. Nem igaz történet alapján.

A cikk eredetileg a HVG hetilap 2018/38. számában jelent meg. Ha máskor is tudni szeretne hasonló dolgokról, keresse a Tech + tudomány rovatot a hetilapban és kövesse a HVG Tech Facebook-oldalát.