Szenvedélyes igazoltatók

Ne számoljuk a létező szocializmus negyven magyarországi évét, ne számoljuk

Vannak udvarias rendőrök is © Müller Judit

a Horthy-korszakot, ne vegyük ide a csendõrséget, s ne akarjuk belekeverni a három-per-hármasokat sem. Vegyük a rendszerváltás óta eltelt másfél évtizedet. A magyar rendőrségnek ez idő alatt sem sikerült igazán összeszednie magát.

Vagy nem volt, aki összeszedje. A Belügyminisztérium élén valahogy mindig olyanok álltak, akik képtelenek voltak arra, hogy európai, hogy ne mondjuk, kulturált rendõrséget hozzanak létre. Horváth Balázs, Boross Péter, Kónya Imre, Kuncze Gábor, Pintér Sándor, Lamperth Mónika - volt akiből a szándék is hiányzott, s volt, akinél pedig az ambíció nem párosult kellő politikai háttérrel.

Boross Péter minisztersége alatt sikerült összeszednie magát a rendszerváltás időszakában identitását vesztő rendőrségnek, és a példás parlamenti támogatással - egyedül TGM szavazott ellene - 1994-ben elfogadott törvény már a "férfias" rendőrség saját szája íze szerint formálódott. Benne maradtak azok a rendőrállami jogosítványok - például az "egyszerű gyanúra" történő igazoltatás -, amelyek civilizált országokban akkoriban nem voltak szokásban. (Azért voltak kivételek: Ausztria és Bajorország.) Jellemző, hogy miközben a szeptember 11. utáni helyzetben számos nyugati országban - nagy viták közepette - a terrorizmus miatt szigorították a rendészeti szabályokat, nálunk nem kellett változtatni. A magyar rendőrségi törvény megelőzte korát.

A rendszerváltást követően rohamosan növekvő bűnözés aduját a rendőri vezetők prímán játszották ki a megszeppent politikusokkal szemben. A többség bevette, hogy az "eszköztelen és elbizonytalanodott" rendőrök képtelenek lesznek megfékezni a kriminalitást. Valójában a sötét bűnözési adatok mögött az is meghúzódott, hogy a rendőröknek a kilencvenes évek elején már nem állt érdekében kozmetikázni a bűnügyi helyzetet. Bezzeg előtte, amikor a politika hivatalosan még azt szajkózta, hogy a „szocializmus automatikusan felszámolja a kriminalitást”.

Két évvel ezelőtt a Magyar Helsinki Bizottság a Társaság a Szabadságjogokért közismert jogvédő ügyvivőjével, Pelle Andreával és a Kékpont Drogkonzultációs Központtal közösen levelet írt Lamperth Mónikának (akit egyébként tavaly az Index olvasói az elmúlt tizenöt év válogatott "lúzerkormányának" belügyminiszterévé emeltek), amelyben a motozásos igazoltásokat előtérbe helyező rendőri gyakorlatot kifogásolták. A rendőrség erre egy néhány hónap múlva lezajlott sajtótájékoztatón reagált. Bejelentették, hogy megvizsgálták a jogszabályokat és a saját központi utasításaikat (biztosan az aprólékos átnyálazás tartott hónapokig), de nem találtak olyat, amelyre az inkriminált levél hivatkozott.

Ezzel azt sugallták, hogy nem igazoltatnak túl sokat, de egyúttal közölték: utasították a szervezetet, hogy tartsa tiszteletben az emberi jogokat és a rendőrségi törvényt. (Eszerint mégiscsak lehet valami abban, amit a jogvédők mondanak..) Elhangzott az is, hogy évente közel másfélmillió igazoltatás történik. Erről a számról hamar kiderült, hogy sokszorosa a nyugat-európai adatoknak.

A magyar rendőr változatlanul akkor érzi magát fontosnak és erősnek, ha igazoltat és kipakoltat - ha kell, ha nem.

Zubor Tamás