© HVG

A program- és tanulmányírástól mind ez idáig ódzkodó jegybanki elnök - 1998 és 2001 között a Fidesz vezette kormány pénzügyminisztere - írói munkássága részeként a Világgazdaság mellékletében megjelentetett dolgozatában olyan radikális tételeket fogalmaz meg, hogy még a hazai monetaristák nagy "öregjein" (Surányi Györgyön vagy Bokros Lajoson) is túltesz. ugyanis soha nem merészkedtek ilyen messzire.

Bokros újabb interjúiban a növekedés gyorsítása érdekében a túlterjeszkedett államháztartás radikális visszaszorítását javasolja csupán, de nem a lenullázást, Surányi pedig előadásaiban épp azt latolgatja, hogy az eurózóna kötelező egyensúlyi előírásai - amelyeken idestova fél éve lazítottak is Európa pénzügyi irányítói - visszafogják a növekedést: az egyenzakó egyeseken lötyög, másoknak pedig túl szűk. Járai most még a maastrichtiaknál is sokkal szigorúbb követelményeket erőltetne "önként" a magyar gazdaságra.

Egyetlen percre vegyük komolyan Járai első állítását, "az államadósság ledolgozásának" a követelményét. 2004-ben a Magyarországon előállított bruttó hazai termék (GDP) valamivel több mint 20 ezermilliárd forint volt, az államadósság pedig a jegybank minap megjelent kiadványa szerint 12 280 milliárd forint. Tegyük fel, hogy a jegybank, szándékai komolyságát igazolva, a saját tartalékai terhére beáldoz 10 milliárd eurót, azaz nagyjából 2500 milliárd forintot - amivel önmagát is csaknem lenullázza - az adósságcsökkentésre, hogy ne csak a kormány vigye el a balhét. Marad durván 10 ezermilliárd forint. A magyar háztartások teljes nettó - vagyis kölcsöneik leszámítása után megmaradó - pénzügyi vagyona ugyanakkor nem érte el a 12 ezermilliárd forintot. Mivel így vagy úgy, végső soron a lakosság fizet, a Járai-féle ledolgozási akció a totális kisemmizéssel egyenértékű.

Nézzük a másik végletet, a lakosságot legkevésbé megterhelő, elnyújtott megoldást; már csak azért is, mert Járai egy közelebbről nem definiált "hosszabb időszak alatt" számolná fel az államadósságot, mégpedig a mainál gyorsabb gazdasági növekedés reményében. A jelenlegi, 4 százalék körüli GDP-növekedésnél 2-3 százalékponttal nagyobb bővülés - amire Járai számít - évente 400-600 milliárd forint pluszt hozna. Ha csak ezt a többletet fordítanánk a megjelölt célra, akkor is 15-20 évig tartana, míg eljutnánk a dicsőséges zéró pontig; s épp a növekedési többletből nem részesülnénk. Ha ezt tennénk, gyanítom, az egész világ rajtunk röhögne. Az olaszokkal, görögökkel, belgákkal az élen, akiknek az államadóssága eléri vagy meghaladja az egy év alatt megtermelt GDP teljes értékét, ám a magyarnál nagyobb köztartozás alatt roskadozva sem állnak elő ilyen bizarr gondolatkísérletekkel.

Járai alaptézise persze igaz: "az államháztartás túlzott terjedelme, hiánya és szerkezete lett a gazdasági növekedés egyik gátja", és még az is, hogy nem a legerkölcsösebb a visszafizetés terheit a jövő generációkra tolni. Csakhogy ebből nem az össztartozás lenullázása következik, vagy az, hogy "az államháztartás csak a gazdasági visszaesés évében lehet deficites", és a hiányt a jobb konjunktúra éveiben azonnal pótolni kell. Az ésszerű keretek között tartott deficit - egyébként kétségkívül nem a legjobb hatékonyságú - növekedésélénkítő hatásáról egy felzárkózó gazdaságnak éppúgy botorság lenne lemondania, mint egy előretörő vállalatcsoportnak vagy egy új lakásba költöző családnak a kölcsönökről. Nem is értem, Járai miért nem terjeszti ki dupla nullás irányelveit legalább a lakosságra, amely oly nagy kedvvel adósodik el, a következő generáció jövedelmét költve lakásra, gépkocsira, bármi másra.

Félreértés ne essék, az állam nyakló nélküli költekezése aligha tartozik a bocsánatos bűnök közé. Olyannyira, hogy szívem szerint mindazokat eltiltatnám a közpénzügyek gyakorlásától, akik 2001-ben és 2002-ben az eszement költekezésükkel rekordméretű deficitet és ezzel óriási adósságot zúdítottak a nyakunkba, olyat, hogy még most is zeng tőle az ég meg a pénzügyi világ. Még azzal is egyet tudnék érteni Járai érveléséből, hogy "ha a költségvetési hiány nem teljesül, a pénzügyminiszternek le kell mondania". Csak aztán nehogy jegybankelnök legyen belőle...

FARKAS ZOLTÁN

(A szerző a HVG munkatársa)