Ami négy éve nem megy

© Végel Dániel

Ha a hiány 6 százalék fölé kerül, akkor nemcsak a fiskális politika szavahihetősége kérdőjeleződik meg újfent, hanem bizonyossá válik, hogy az idén - noha ez nem éppen rossz esztendő - semmivel sem tudjuk lejjebb szorítani a kiadási többletet a tavalyihoz képest. Vagyis már azzal sem tudunk érvelni, hogy 2002 után - igaz, nem a tervezett mértékben, de - deficitcsökkentő pályán tudtuk tartani a gazdaságot.

Nagyon nem jönnek össze a dolgok. Ám ezen nem kell csodálkozni, az ellenkezője volna a csoda. Hiszen 2001 óta a politika módszeresen teszi tönkre az államháztartást - jobbról és balról egyaránt. Az Orbán-kormány kétéves költségvetésével úgy siklottunk át 2002-re, hogy senkinek sem volt fogalma, mennyi van az állam pénztárcájában. A választási költekezés viszont 2001 őszétől egyre nagyobb tempóban és egyre szélesebb területekre kiterjedően folyt, a választások első fordulója után még tovább erősödve. Medgyessy Péter felelőssége, hogy leltár nélkül vitte tovább a boltot, belesétálva a Fidesz hecckampányának csapdájába. Pedig mást is tehetett volna, ha ügyes politikus. Nem volt az, és jól sáfárkodó közgazda sem. Az általa meghirdetett bér- és szociális intézkedéseket - amelyeket a Fidesz is megszavazott, sőt javaslataival túl is licitált - már csak a jövőt megterhelve lehetett finanszírozni.

A 2003. évi kiigazítás rossz irányú volt, mert az állami beruházásokat fogta vissza a fogyasztás helyett, eredménye pedig összességében valószínűleg nulla, figyelemmel az előző évben elszámolt egyszeri tételek kiesésére. 2003 nyarán az SZDSZ felerősítette hangját az adócsökkentésért, amiből áfaemelés és az infláció felpörgetése lett. Bár 2004-ben a hiánycélt (eredetileg 3,8 százalék) nem sikerült teljesíteni (6,1 lett), de jövedelmi és növekedési áldozat árán 1 százalékpontot le tudtak faragni a GDP-arányos deficitből. Az idén a fogyasztás visszafogása mellett meglódultak az állami beruházások, és új igényként merült fel az EU-alapok támogatásainak elnyeréséhez szükséges költségvetési forrás megléte.

A ciklus sajátos hangú zenei aláfestője volt a Magyar Nemzeti Bank, amely ezúttal merőben másként viselkedett, mint amikor az Orbán-kormány költekező költségvetési politikáját támogatta. Számtalanszor sopánkodott - joggal - a költségvetés állapota miatt, aminek a helyzetét, ha tehette volna, se könnyítette kamatpolitikájával. Az MNB-alelnök jelentésére kapta fel a fejét most az Eurostat, enélkül úgy tavaszig ellettünk volna.

Most nem leszünk. Sőt. Tarthatunk a befektetők bizalomvesztésétől és a vele járó összes következménytől - belegondolni is megborzongató. Bár ez valószínűleg akkor állna elő, ha módosítanánk az euróövezeti csatlakozás dátumát, amire persze a választásokig bizonyosan nem kerül sor.

Addig, az adócsökkentések "elgurításával", újabb támadás indul az államháztartás ellen: az áfamérsékléssel a legbiztosabb alapját éri ugyanis sérelem, aminek más oldalról indokolatlan inflációesés a hozadéka. Ehhez viszont a jövedelempolitika - láthatóan - nem akar és nem is tud alkalmazkodni. Vagyis miközben még be sem gyógyultak a politika erőszaktevései által okozott sebek a költségvetésen és a növekedési pályán, újabb bajt hozunk a fejünkre. Az ellenzék pedig mindezt nemhogy kifogásolná, mint dolga volna, hanem követeléseivel tovább fűti.

A 2010-es euróövezeti csatlakozás feltételeinek teljesítéséhez így egyre nagyobb áldozatokra lesz szükség. De lehet, hogy nekünk Mohács kell.

PETSCHNIG MÁRIA ZITA

(A szerző a Pénzügykutató Rt. tudományos főmunkatársa)