Gyurcsány Ferenc a múlt héten Washingtonban ellátogatott a Holokauszt Múzeumba is. Bár nem először járt ott, most, hogy felelős magyar miniszterelnökként tette ezt, többen is tanúi lehettek, mit érzett: néhány percre szótlanul félrehúzódott, leült egy ablakpárkányra, aztán elnézést kért kisszámú hallgatóságától, és nagy nehezen kikényszerített magából néhány mondatot. Nem ez volt a legjobb washingtoni beszéde, de ezt könnyek között mondta el, és valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, aki leginkább erre emlékszik majd vissza hetek, hónapok, évek múltán is.

Már nem érzem eléggé az otthoni légkört ahhoz, hogy biztosan tudjam, hasonló lenne-e e könnyek magyarországi fogadtatása. Remélem, igen. Ám azt tudom, hogy itt ahhoz nem kell zsidónak lenni, hogy valaki megértse egy ilyen pillanat jelentőségét. Nem kevesebbről van szó, mint annak a felismeréséről és elismeréséről, hogy Magyarország nem csak áldozata, aktív résztvevője is történelmének. A holokausztot németek tervezték, de nem csak németek hajtották végre; Trianonért nem csak a nagyhatalmak felelősek; a szovjet önkényuralomhoz Magyarországon milliók közreműködésére volt szükség. A történelem nem fekete-fehér, inkább szürkés színegyveleg. Kicsit mindannyian sárosak is vagyunk. Ennek az érett gondolkodásnak adta tanújelét Gyurcsány, amikor az itteni magyarok előtt elismerte Bethlen István fontos szerepét a Trianon utáni stabilizáció megteremtésében.

A hivatalos miniszterelnöki beszéd közben ott álldogáltam a hallgatóság soraiban, és bizony - nehogy elárulják Gyurcsánynak vagy Simonyi András nagykövetnek - nemigen figyeltem oda. Az én koromban az ember már unja a politikusok dumáját. De amikor Bethlen nevét hallottam, és utána Gyurcsány kérését, hogy a jelen lévő jobboldaliak pedig respektálják a baloldali Kéthly Annát és Jászi Oszkárt, felkaptam a fejem. Nemrég olvastam ugyanis Litván György remek könyvét Jásziról. Ő volt az igazi polgári demokrata: tudatában volt a magántulajdon fontosságának, megértéssel, de kritikusan írt az első világháború előtti magyar nemzetiségi politika hiányosságairól, felismerte a tolerancia és a türelem kiemelkedő jelentőségét a civilizált politizálásban.

Nagy szükség lenne erre a toleranciára a mai Magyarországon is. Egy múlt pénteki magánebéden erről beszélgettem Gyurcsánnyal, és az írországi példát emlegettem neki. Privát beszélgetés volt, így őt nem idézem, de nem köt semmiféle ígéret, hogy ne árulhassam el, én mit mondtam. Egyebek között azt, hogy a választások után az új magyar kormánynak ki kellene törnie végre az utóbbi másfél évtized egy helyben toporgásából. Nagyot kellene előrelépni, hogy Magyarország újra elfoglalja méltó helyét a régióban, és az emberek újra büszkék lehessenek az ország teljesítményére, külföldi elismertségére. Azaz példát kellene venni az írekről. Ők, miután beléptek az Európai Unióba, évekig nem használták ki új lehetőségeiket, a pártok egymást ütötték-vágták, nem sokat törődtek az ország sorsával. Aztán egyszer csak a politikusok összenéztek, és valami olyasmit mondhattak egymásnak: "Hölgyeim és uraim, hülyeség, amit csinálunk. Egy hazánk van, a fontos kérdésekben együtt kell és együtt is fogunk működni."

Ma Írországban az egy főre jutó nemzeti jövedelem magasabb, mint Angliában. Volt tehát egyszer német csoda, aztán ír csoda, a kérdés most az, lesz-e magyar csoda. Azt hiszem, akkor lesz, ha mindenki Illyés Gyulával mondja - emlékezetből idézem -, nem az számít, öcsém, honnan jöttél, hanem hogy hová mész.

Akkor valósul majd meg a magyar csoda, ha egy magyar miniszterelnök könnyei a Holokauszt Múzeumban már nem keltenek feltűnést.

CHARLES GATI

(A szerző politológus, a washingtoni John Hopkins Egyetem professzora)