H. J.: Nem vagyok egyedül a frakcióban a republikanizmusommal. Még akkor sem, ha a Fidesz e kérdéskörről valóban nem nyilatkozott meg olyan pregnánsan, mint az indokolt lett volna. A Szent Korona-tanra nem építhető köztársaság, az nem olyan örökség. Magyarország még keresi önmagát. A népköztársaság bukása után a történelmi inga most a másik irányba leng ki, s ha nem is a királyság kérdése, de a Szent Korona-tan ismét előtérbe került. De nem hiszem, hogy ez az eszme kezdené dominálni a közgondolkodást.

HVG: Egy ízben azt mondta: Nagy Ferenc és Nagy Imre miniszterelnökök forognak a sírjukban, amiért a köztársaság alkotmányát ma is 1949. évi XX. törvénynek hívják. Mit szóltak jogi szakértői, amikor nemrég azt javasolta, a mai alkotmány kapja meg a második köztársaság alaptörvényének, az 1946. évi I. törvénynek a számát?

H. J.: Nincs szakmai konszenzus arról, vajon lehet-e ma 1946-os évszámot adni egy olyan jogszabálynak, amely kimutathatóan az akkori törvényre épült. Több szakember úgy nyilatkozott, hogy ezt meg lehet csinálni. Nem ragaszkodom azonban mindenáron a javaslatomhoz...

HVG: ...csak ne hívják 1949. évi XX. törvénynek az alkotmányt?

H. J.: Úgy van! Mert az éppen hogy eltörölte az 1946-1948 közötti második köztársaságot és az ezeréves történelmi alkotmányt. Amelybe nemcsak az 1222-es Aranybulla vagy például a tordai országgyűlés vallásszabadságot deklaráló döntése tartozik bele, hanem Szent István intelmei, sőt az ősmagyar mondavilág is.

© Dudás Szabolcs

H. J.: Schlachta Margit tiszteletre méltó és írástudó katolikus politikus volt, tiszteletre méltó állásponttal. Egy másik prominens katolikus személy, a Nemzetgyűlés későbbi elnöke, Varga Béla, az ő szépséges katolikus reverendájában ugyanakkor ékes szavakkal elsorolta a köztársaság erényeit is. Őt különösen jól ismertem, barátok voltunk már a háború alatt, az ellenállási mozgalomban, majd Amerikában az emigrációban is. Ha New Yorkban jártam, és nem látogattam meg, fölhívott, hogy "hallom, itt jártál, és mégsem jöttél el, pedig jó borom van Boglárról, mert tudod, a kommunisták elkobozták ugyan a szőlőmet, amit én magam ültettem, de azért is megveszem dollárért a bort, és teveled fogom azt meginni". A kettőnk véleménye nagyon közel állt egymáshoz a köztársaságot illetően is. Időnként büszkén, néha érzelmesen elmondta: "Nézd, János, én királypárti családból származom, úgyhogy kisgyermek koromban, mielőtt ágyba mentem, anyám letérdepeltetett a király képe előtt, és úgy imádkoztam minden este." Mégis határozott véleménye volt, hogy a 20. század közepén Magyarországnak köztársaságnak kell lennie, mert a királyságot olyan ballasztok terhelik, amit felesleges volna elviselni.

HVG: Ön az utolsó a jelenlegi parlamentben, aki össze tudja hasonlítani az 1945-1947 közötti politikusgenerációt a jelenlegivel. Miben hasonlók, és miben különböznek?

H. J.: A Nemzetgyűlésnek, amelyet 93 százalékos szavazási részvétel mellett választottak meg, határozott elképzelése volt a magyar jövőről. A húszas-harmincas évektől kezdve fokozatosan alakult ki az a tartalék értelmiségi elit, amelyből aztán kikerült 1945-ben az új politikai vezetés. Egyfajta elit parlament jött tehát össze. A Parasztpárt alig 5 százalékot szerzett, a frakciójában mégis olyan formátumú emberek ültek, hogy közülük akár tízen is lehettek volna köztársasági elnökök.

HVG: Felfedezhető-e valamiféle alkati rokonság, mondjuk, a parasztpárt egykori főtitkára, Kovács Imre, és az ön mostani pártelnöke, Orbán Viktor között?

H. J.: Igen, s nem csak azért, mert földik voltak. Imre - ha élne - talán valóban azt mondaná: ő az én öcsém. Nem azért, mintha mindenben egyetértenének, de a mentalitásuk közel áll egymáshoz. Radikalizmusát Orbán Viktor például az évek során éppúgy megtanulta moderálni, mint annak idején Kovács Imre, akit a Néma forradalom című könyvéért a harmincas években négy hét felfüggesztett börtönre ítéltek.

© Dudás Szabolcs

H. J.: Az jó, ha az emberek életük sorsdöntő napjaiban előveszik a Bibliájukat, vagy valami más könyvet, amely a lelküket megmozdítja, és arányérzéket adhat nekik. El is menni a templomba, az már másik szimbólum. Annak is lehet ugyanakkor üzenetértéke, ha valakik felöltöznek díszmagyarba, és úgy jelennek meg egy fontos eseményen.

HVG: Önnek van bocskaija, professzor úr?

H. J.: Diákkoromban volt. 1936-tól 1940-ig a gróf Széchenyi István Felsőkereskedelmi Iskolába jártam, ahol Szerb Antal volt az irodalomtanárom. Neki például nagyon tetszett, amikor március 15-én Bocskai-ruhában jelentünk meg. Szerb tanár úr igazi patrióta volt. Ha nem hoz össze a sors néhány ilyen tanáregyéniséggel, még ma is Cecén kapálnám a kukoricát.

HVG: Akad-e a parlamenti patkó bal oldalán olyan politikus, akit sokra tart?

H. J.: Ismerve annak a tábornak a kohézióját, csak bajt okoznék annak, akinek a nevét említeném. Egyet mégiscsak mondok, Fodor Gáborét, akivel egyszer hajnalig beszélgettem Strasbourgban. Számomra szinte felfoghatatlan, hogy ez a fiatalember, s a vele éveken át baráti viszonyban álló, sőt együtt lakó Orbán Viktor, akiknek a feleségeik a hőskorban egy konyhában főztek a kollégiumban, nos, hogy ezek az emberek most már talán egy életen át nem fognak beszélni egymással.

HVG: Mint volt '56-os, kivel fog ünnepelni október 23-án? Egykori kisgazda párttársával, Göncz Árpáddal, esetleg képviselőtársával, Mécs Imrével, vagy inkább a pártjához közel álló Wittner Máriával?

H. J.: A következő napokban körülbelül tíz '56-os eseményen veszek részt, az egyik Balaton melletti faluban én vagyok a kiplakatírozott szónok. A társadalom jelentős része mindmáig nincs tisztában azzal, mi is volt a magyar forradalom. Sok a túlfűtött, forrófejű ember, akik aszerint emlékeznek, minek van éppen piaca.

HVG: Mit szólt ahhoz, amikor pár éve kifütyülték a 301-es parcellánál Mécs Imrét és társait, s szétdobálták a koszorúikat?

H. J.: Szomorú dolog volt. Ha ott lettem volna, biztosan szót emelek Mécs Imre mellett. Mint ahogy megtettem később az Országgyűlésben. Világosan elmondtam, Mécs képviselő úrral vagyok, s vele kell lennie a nemzetnek is. Ez persze nem azt jelenti, hogy hallgatnék, amikor nem értek egyet vele a parlamentben. Ám az a tény, hogy ő ugyanúgy az akasztófa közelébe került, mint én 1944-ben, mert fellépett a zsarnokság ellen, erős köteléket alakított ki kettőnk között.

HVG: Nemcsak közgazdászprofesszor volt évtizedeken át Amerikában, hanem farmer is, aki erdőt telepített. Akar-e még elültetni valamit a magyar közjog kertjében is?

H. J.: Inkább azért próbálok még tenni valamit, hogy a magyar nép ismerje meg jobban önmagát. Az első és a második világháború, a náci és a hitlerista mizéria, majd a kommunista-sztálinista diktatúra megzavarta a nemzet öntudatát, lelkületét, arányérzékét, s összekeveredtek bizonyos dolgok. Szilárd önismeret híján nagyobb a valószínűsége, hogy újra tragikus útra tévedünk. A 20. század sem volt elkerülhetetlenül arra predesztinálva, ami végül is bekövetkezett. Hogy csak egyetlen példát említsek, a kisgazdapárt 1920-ban óriási többséggel került a parlamentbe, ahol népképviseletet, szabad választásokat és földosztást ígért. Ám jött egy miniszterelnök - Bethlen István -, aki belépett a pártba, és újjászervezte azt, majd alkotmányellenesen, rendeleti úton, eltörölte a titkos választójogot. Meggyőződésem, ekkor kezdett erodálódni a magyar társadalom, ami oda vezetett, hogy nem tudott ellenállni a náci és a kommunista erőszaknak. Egy demokratikusabb Magyarország talán elkerülhette volna a háborút.

BABUS ENDRE