Hűvös szelek Varsóból

© Végel Dániel

Vagy tizenöt éve Nijinskyről, a lengyel táncosról írtam könyvet, aki vallási ösztönzésből kifolyólag felhagyott a férfikapcsolatával, megházasodott és családapa lett. Érdekes volt a reakció: itthon dicséreteket kaptam a melegfesztiválon, hogy ilyen érzékeny kérdést érintek. Amikor a neten megjelent az angol változat, meghívtak Lengyelországba, a katolikusok exmeleg szervezetei által szervezett konferenciára. Ott a főként amerikai előadók azt fejtegették, hogy a túl közeli anya és a túl távoli apa hozhat létre azonos neműek iránti vágyakat kamaszkorban, és ez egyeseknél rászokásos, addiktív módon meghosszabbodhat. De szerintük nem kötelező benne maradni, s nem erotikus pótapai kapcsolatokkal (sportban, vallásban, terápiában) pótolható az apahiány. És akár spontán átmenettel is elérhető a felnőttkori férfiszerep, a családapaság.

Olyan szempontok válhatnak tehát harci csatakiáltássá a politikai választások során, amelyekben mindkét nagy tábor tévedhet vagy elbizonytalanodhat, ha túlzottan ragaszkodik elvi kérdésekhez. A baloldal nem veszi figyelembe, hogy vannak különböző okból boldogságra képtelen, önostorozó emberek, akik esetleg a depressziójukat próbálják addiktív nemi izgalmakkal elfedni, s az ő esetükben csak az segít (csak abból nyerhetnek extra önbecsülést), ha lemondanak az addiktív kéjhajhászásról. Hasonlóan az alkohol- vagy a drogbetegekhez, számukra a lemondás, a fegyelem a gyógyulás útja. Ezért ha a baloldaliak kitartanak az azonos neműek vágyainak elfogadása mellett, mindig kiprovokálják, hogy a sorsukkal elégedetlen melegek közül is tiltakoznak majd azok, akik átlendültek a hagyományos férfiszerepbe.

A jobboldal pedig azt nem veszi figyelembe, hogy azok csak a kisebbség, akik spontán vagy vallási, terápikus hatásra átlendültek: az addiktok előtt áll csak nyitva a „gyógyulás" (kevesek által ismert) útja, és ott sem sikerül mindenkinek. Tehát amikor az egész társadalomra kiterjeszthetőnek és megkövetelhetőnek látják erkölcsinek tekintett büntető elveiket, reménytelen harcba kezdenek. Olyan ez, mintha az alkoholistákra tényleg veszélyes whiskyreklámokat teljesen betiltanák, noha a lelkileg egészséges mértékkel ivóknak nem árt a borcégér, és szükséges is az információ a márkákról. Külföldi adatok szerint az addiktok minden populációban 10-20 százalékos kisebbségben vannak. Ahogy az egész melegcsoport is csak 10-20 százaléka a teljes lakosságnak. És tegyük fel, hogy ez utóbbiak 80 százaléka sikeresen lendül át érett családapaszerepbe, mivel ezt többnyire vallási segítséggel teszik, a múltról nem szívesen beszélnek, a téma tabu marad. Kitűnő terep a politikusoknak.

Harci kérdéssé úgy válik a nemiség, hogy az ipari forradalom óta látványosan változnak a nemi szerepek, amelyek korábban sem voltak állandóak. A férfiak különleges erejére egyre kevésbé van szükség a vadászatban, a földművelésben, a házépítésben, a katonaságnál. Egyes elméletek szerint a férfiak a görög-római ókorban rettegtek az emberáldozattól sem visszariadó anyaistennőktől, s ezért vált normává az azonos nemű kapcsolatok sokféle formája. Más elméletek a muszlim többnejűségben (és a fundamentalista kereszténységben) túl távoli apától és túl jelen lévő, erőszakos anyáktól való félelemmel hozzák összefüggésbe a férfiak egymáshoz menekülési formáit (idetartoznak a militarista huligánbandák, náci vagy terrorista csoportok is).

Az új baloldali felvilágosult irányzat szerint a kegyetlenség csökkenése (ez a fontos liberális cél) csak úgy érhető el, ha pozitívnak tartunk mindenféle eltérést a hagyománytól. Mivel nem mehet mindenki terápiába, békén kell hagyni a normától eltérőket, hiszen (mint a lágy drogoknál) „csak maguknak ártanak". De a baloldalon is sokan kínosnak érzik e témát, s ráhagyják a jobboldalra.
Ám a mai jobboldal hívei úgy látják, túlrohant a fejlődés, a sok technikai és erkölcsi újítás ijesztően erodálja a hagyomány biztonságosnak érzett kötelékeit, és a kihágások elkövetőit, a rosszfiúkat nem megérteni, hanem büntetni kell.