© Müller Judit

A védművekhez látogató közemberek hívei azt mondják, szükséges az ilyesmi, hogy az istenadta nép lássa: a vezető (avagy a vezetésre aspiráló) “képben van”, legény a gáton, tudja, mit kell ilyenkor csinálni. A politikaundorban szenvedők legyintve kortesfogásnak tudják be az egészet. Az igazság valahol a kettő között félúton lehet.

Való igaz, nem árt, ha a jelenlegi vagy leendő illetékes közvetlenül szembesül az elemi csapás következményeivel. Persze a voksvadászat is ott van a szempontok között. De ne legyünk álszentek: társadalmi igény van a homokzsákokkal cipekedők hátát veregető, kezét szorongató pártpolitikusra. Ha a felmérések azt bizonyítanák, hogy a honatyák a gáton tartózkodást, visszatetszést, netán utálatot gerjesztenek, választott elöljáróink nagy ívben elkerülnék az elöntött ártér környékét is.

Ám a legfőbb kérdés most nem ez. Inkább, hogy a természeti kataklizma miként befolyásolja a holtversenyben futó nagypártok esélyeit. A politológiai kánon szerint a háború, földrengés, szökőár és társaik rövidtávon az “erőskezű”, életet-vagyontárgyakat mentő aktuális vezetésnek kedveznek. De nálunk az ellenzéknek is kínálkozhat magas labda: rámutathat a be nem tartott ígéretekre, a gátfelújítás, víztározó-építés örökös halasztgatására. Súlyos baklövés ez manapság, hiszen szinte minden évben kiáradnak medrükből a folyók és patakok, sorra dőlnek meg a vízállás-rekordok

Tény, a vízvédelmi rendszerek továbbépítésének elmaradásáért a kormány a felelős, de nem egyedül. A társadalmi hangulat sem kedvez az ilyen beruházásoknak. Ha Medgyessy Péter a 2002-es árvíz után azt mondta volna “emberek, nem tudjuk egészében végrehajtani a száz napos programot, mert gátakat javítunk, töltést emelünk, mesterséges tavakat duzzasztunk, növeljük a vízügy létszámát”, az emberek többsége minden bizonnyal dühös morgásban tört volna ki. Protestált volna a védekezés minőségét most kórusban reklamáló Fidesz is. Mert az átlagpolgár az államtól kapott pénzt mindig szereti, a gátat pedig csak árvíz idején. A népszerűtlen döntések felvállalása, a stratégiai gondolkodás pedig a koalíciós kormányra sem volt jellemző.

De merre van a határ a baklövések őszinte feltárása és alaptalan pánikkeltés között? Erősítheti az ellenzék hajlandóságát a vészhelyzet tematizálására, hogy a New Orleans-i természeti csapás miatt Bush elnök presztízse nemhogy emelkedett volna, hanem a dilettáns, késve rögtönzött mentés után mélypontjára süllyedt. Az árvízen az ország biztosan veszít, ám a pártok nyerészkedhetnek rajta. Nem törvénytelen az otthontalanná vált, kitelepített emberek félelmeire rájátszani, csak éppen morálisan ellenjavallott.