Bethlen Istán és Peyer Károly. Sikeres paktum

A magyar nyelvben sajnálatosan rossz hangzása van a paktum szónak: bár az elsődleges jelentése szerint két fél között kötött „szerződés, egyezmény, megállapodás”, rávetül a paktál ige sötét árnyéka. Márpedig paktál az, aki „társának, szövetségesének háta mögött egyezkedik, alkudozik, összejátszik valakivel”, vagyis erkölcsileg alantas, a becstelenség határán mozgó dolgot művel. Magyar politikus nem köt paktumot, hanem a végsőkig harcol, állították a lelkünk ismerői, s ezen az alapon ítélték el a szatmári békét kötő Károlyi Sándort, a Habsburg-házzal kiegyező Deák Ferencet és a Bethlen Istvánnal egyezkedő Peyer Károlyt is. Holott az említett „paktumok”, ha nem is voltak ideálisak, vitathatatlan eredményekkel jártak, hozzájárultak a társadalom és a gazdaság konszolidációjához, és nem hozhatók összefüggésbe Magyarország későbbi sorsának tragikus alakulásával.

A magyar jobboldalt pártszövetségbe tömörítő FIDESZ-t két vereség érte egymás után, miközben Magyarországon súlyos válság előjelei mutatkoznak. A tagadhatatlan tényekből a jobboldali politikusoknak le kell vonniuk a szükséges következtetést, melyek közül a legfontosabb, hogy konkrét, meghatározott kérdésekben meg kell egyezniük a baloldallal. „Clara pacta, boni amici” – „egyértelmű megállapodások – jó barátok” mondja a latin az egyik fél számára sem hátrányos szerződésekről, melyek után a partnerek, ha nem is jó barátságban, de korrekt viszonyban maradhatnak.

A következő két évben a FIDESZ nyugodtan mellőzheti a konfrontációra való készülődést, megelégedhet a visszafogott, merőben racionális, és nem érzelmi jellegű politizálással. A magyar gazdasági vezetők négy pontba foglalták össze követeléseiket. A felelős és fenntartható gazdaságpolitika, az államháztartási reform, a szolgáltató egészségügy és a versenyképességet növelő adóreform megvalósítása jelentős áldozatokat kíván az egész magyar társadalomtól. Olyan intézkedéseket kell a lehető leghamarabb napirendre tűzni, melyektől az 1998 és 2002 között regnáló Orbán-kormány is óvakodott, ugyanúgy, mint az utána következő Medgyessy-Gyurcsány kabinet. Most azonban már valóban nem halasztható tovább a rendteremtés a gazdaságban, mint ahogy a szociális szféra átalakítása sem. A magyar választók többsége ezt a programot támogatta szavazataival, legyen hát részük benne. Reméljük, hogy a kereskedelmi tömegmédia szórakoztató programjai elvonják majd a legszegényebbek és legkiszolgáltatottabbak figyelmét a rájuk váró „szép új világról”. Megjegyzendő, hogy minden fogadkozása ellenére, a FIDESZ sem talált volna csodaszert bajainkra, hiába hirdette, hogy „jó választás, jobb élet”.

Úgy alakult, hogy a keserű pirulát az MSZP, és személy szerint Gyurcsány Ferenc adja majd be nekünk. Ehhez a jobboldalnak nemcsak passzívan asszisztálnia kell, de támogatást kell nyújtania: valószínűleg hozzá kell járulnia kétharmados törvények módosításához is. Ennek fejében azonban racionális követeléseket támaszthat, mindenekelőtt a kultúra és az oktatás, illetve az egyházak és a határon túli magyar szervezetek finanszírozása terén, vagyis stabil alapokra fektetheti saját intézményrendszerét, illetve sajtóját.

Bár jókora késéssel, de nálunk is létre lehet hozni az osztrák mintájú „két pillérre alapozott” stabil politikai és kulturális rendszert, amelyet nyugati szomszédainknál a második világháború befejezése után tíz évvel, az államszerződéssel alakult ki. De hasonló, bár kevéssé tartósnak bizonyuló megoldással szolgált az 1989-90-ben nálunk is sokat emlegetett spanyol Moncloa-paktum.

Kérdés persze, hogy a FIDESZ vezetőiben, és személy szerint Orbán Viktorban lesz-e annyi józan ítélőképesség, hogy megköti a szükséges stratégiai kompromisszumokat az MSZP-vel, vagy pedig máris a 2010-es választások lebegnek a szeme előtt, és a visszavágás foglalkoztatja a képzeletét. Bár első nyilatkozata szerint a jobboldal legnagyobb pártja „alkotó ellenzékként” kíván működni a parlamentben, csak egy Gyurcsány-Orbán paktum megkötése győzhetné meg erről a közvéleményt, mely legalább 2008-ig, az euróövezethez való csatlakozásunkat lehetővé tevő gazdasági kritériumok megteremtéséig garantálná a társadalmi békét.

A FIDESZ-nek nem kell attól tartania, hogy egy ilyen, elkerülhetetlennek tűnő, és az SZDSZ számára bizonyára jelentős fejtörést okozó kompromisszum csökkenti a jobboldal esélyeit a legközelebbi, négy év múlva esedékes választásokon. A most lezajlott kampány tapasztalatai azt mutatják, hogy a jobboldal vonzerejét és mozgósítási képességét nem fokozta sem a szövetséggé alakulás, sem a rivális jobboldali párt ellehetetlenítésére való törekvés, sem az általa létrehozott civil szervezettel való együttműködés. A jobboldalt sokan választották, de még mindig nem elegen. A kései Kádár-rendszerből átmentett rutinját kamatoztató baloldali média képes volt kihasználni a FIDESZ kampányának hibáit, és a jobboldal csak akkor tudott győzelmet aratni, amikor hosszabb felkészülés nélkül, gyorsan és rugalmasan reagált az eseményekre és meg tudta osztani a koalícióban ellene szövetkezett pártokat. (Ez történt az 1998 kora tavaszi kampánynál, az EU-parlamenti választáson és a köztársasági elnökválasztáson is).

Vagyis a gazdaság stabilizációját célzó, két éves MSZP-FIDESZ paktum mind stratégiai, mind taktikai okokból időszerű lenne, és sokkal több érv szól mellette, mint ellene. Kérdés, hogy mindezt belátja-e a FIDESZ elnöke, aki a vereség után tett első nyilatkozatában is az összefogás parancsáról és a nemzeti konzultációról beszélt. „Én ezen a valóságon állok, mert nem tudok a médiára, a budapesti értelmiségi hangadókra támaszkodni”, állította Orbán Viktor. Pedig most az eddigi elképzelések felülvizsgálatára, és az MSZP-vel között paktumra lenne szükség, hacsak a FIDESZ nem akar „belemenekülni a mítoszaiba”. Mert ezzel a magyar jobboldal hosszú időre eljátszaná minden esélyét arra, hogy demokratikus választásokon győzelmet arasson.