Molnár több nézőpontból is eredeti figura. Azon kevés főigazgató-főorvos közé tartozik, akinek sikerült intézményét – a budapesti Szent István Kórházat – nemhogy nullszaldóssá, de “nyereségessé” is tennie. Bizonyítva, hogy az egészség igenis lehet üzlet. Ezért, vagy más okán, de az MSZP és a Fidesz helyi potentátjai teljes szándékegységben lőtték ki a fővárosi ispotály éléről. És nem csak a fenti az egyetlen rendhagyó vonás a jövendő miniszter közéleti pedigréjén.  Az egyik tudósítás úgy fogalmazott, “meglepetéssel fogadta a szakma egy része, hogy Molnár Lajos, a MÁV-kórház jelenlegi főigazgatója kapja az egészségügyi tárcát.” Meglepetéssel – ez finoman szólva is eufemizmus. Az orvosok jelentős hányada utálja Molnárt, és komolyan aggódik kinevezése miatt. Ismertté vált a Financial Times-nak adott nyilatkozata, miszerint kollégái – ha nem is mind, de nagy számban – “csak a saját zsebüket bélelő rendszert védelmezik”, továbbá “az orvosi elit egy részének érdeke” a paraszolvencia fennmaradása. Jól tudjuk, a megfelelő helyen és időben kimondott igazság nagyon tud fájni. Főleg, ha nemcsak beszélnek a vétekről, de az illető körmére is néznek.

Aki járt már – akárcsak látogatóként - hazai kórházban, tudja: az egészségügyi korrupció forintosított mércéje, a hálapénz nagyon is létezik. Aljas intézmény, amelynek már a neve is hipokrita csúsztatás. A beteg nem hálából, utólag “tejel”, hanem előre: hogy az orvosok egyáltalán emberszámba vegyék, szóba álljanak vele, ne alázzák meg lépten-nyomon, időben hozzájusson a szükséges kezeléshez. A jelenlegi “ingyenes” rendszer védelmezői úgy érvelnek, most akkor is ellátják a beteget, ha nem fizet. De pont itt van a kutya elásva. Ellátják, csak épp lassabban, kevésbé szakszerűen, hanyagabbul. Ahogy a pénzért fogadott és hivatalból kirendelt ügyvéd, úgy a csikorogva tessék-lássék ténykedő, és a kellőképp megolajozott fehérköpenyes doktor minősége közt is ég-föld a különbség.

Ha a páciensnek szüksége van egy – nem életmentő, de azért fontos – vizsgálatra, műtétre, kezelésre, akkor, ha kellőképp “hálás”, pár nap múlva elvégzik rajta, ha nem, akkor várhat hónapokig. Amennyiben a bélelt kopertát átnyújtó “VIP-betegnek” átvérzik a kötése, lecsepeg az infúziója, a nővér rögtön ugrik, hogy cserélje, a “fapados” páciens meg nyomhatja a csengőt, amíg bele nem fárad. Az ilymódon kondicionált beteg inkább kölcsönkér, zaciba vágja a családi ezüstöt, de fizet – ha meg nem tud, akkor szenved.

A paraszolvencia az államosított, pénznyelő egészségügy egyik, de korántsem egyetlen “kórtünete”. Ott vannak a haveri alapon megválasztott kórházi beszállító cégek, a fantombetegek révén kivitelezett túlszámlázások, az agyonbürokratizált közegészségügy, a nemzeti sporttá vált rokkantnyugdíj- és táppénzcsalás, rendelőintézeti köz-és magánpraxisok etikátlan összefonódása, az adópénzből vett kórházi gépparkkal való “fusizás”. Molnár Lajos hadat üzent a felsorolt anomáliáknak. Itt volt már az ideje. Ne legyenek illúzióink, ha nem teszünk valamit, az imént hivatkozott szindróma csak még jobban elharapózik majd.

Öregedő társadalmunkban az egyre jobban fogyatkozó számú aktív járulékfizető állja a mind több inaktív nyugdíjas kórtermi cechjét. A mozgástér szűkül, a kényszerpálya vonzása pedig erősebb lesz. Molnár nemigen tehet mást: “önkéntes kamikázeként”, akár bársonyszékének árán is keresztülvinni a fájdalmas és keserű pirula letuszkolását a lakosság torkán. A külső tőkebevonás – a privatizáció és az Országos Egészségügyi Pénztár monopóliumának felszámolása révén – nem köszönt be holnapután. Így rövidtávon, a tb-járulékon felül, szükség van kismértékű önrészre, vizit-és receptdíj formájában – a rászorultak kivételével, akik helyett ezt az állam pengeti ki.  Mi több, a fekvőbeteg-ellátásban is jó lenne ilyesmi. A “műtétdíjból” bérpótlék-alapot hozhatnának létre, amelyet szétosztva a kórházi orvosokat premizálnák, olyan arányban, amilyenben a betegek “választották” adott orvost. Így a kórházi személyzetnek is érdeke lenne, hogy megfelelően bánjon a pácienssel.

Tudjuk – tudnia kell az új miniszternek is – a hálapénzt és a rosszul működő ágazat többi szimptómáját ripsz-ropsz, tokkal-vonóval felszámolni nem lehet. De mértékét és gyakoriságát csökkenteni, az egészségügyi feketepiacot lassan kifehéríteni igen. Aminek eszköze lehet, ha a beteg nemcsak a járulékból, de “zsebből” is hozzájárul gyógyulásához. Molnár Lajos ellenfelei “neoliberális mételynek” tartanak minden, a kórházak piacosítására, a terápia díjkötelessé tételére irányuló szándékot. Pedig bizonyos esetekben ez vitán felül jogos. Gondoljunk csak bele, van két állampolgár, mindegyikük X forintot fizet járulékként. Ám egyikük dohányzik, alkoholista, nem mozog, és zsíros ételeket fogyaszt. A másik pont fordítva. Az első – a nagy számok törvénye alapján – sokkal több pénzbe kerül majd az egészségügynek. Igazságos, hogy ugyanannyit fizet, mint egészségére vigyázó társa? Aligha. Tehát jogos, hogy a “pótolja ki” utólag a járulékkeretét. A baleseteket, környezeti ártalmakat, járványokat, öregkori végelgyengülést és a genetikai eredetű betegségeket leszámítva kisebb-nagyobb mértékben valamennyien tehetünk róla, miben, mikor és hogyan betegszünk meg, szervezetünk hogyan reagál rá, s milyen sanszunk van a gyógyulásra.

A legtöbb, orvosi köpenyből politikai zakóba bújt miniszter béremelési ígérvénnyel udvarolt a kollégáknak, a pacienseknek meg ugyanannyi (vagy kisebb) közteherért több és jobb szolgáltatást ígért. Molnár Lajos úgyszólván az első, aki orvost, beteget egyaránt a saját felelősségére emlékeztet. És áldozatvállalásra kér. Nyilván nem lesz népszerű. Ahogy a tüdőgyógyász sem az, amikor közli betegével: ha nem hagyja abba a dohányzást, kezdhet gyűjteni a sírhelyre. De mégis ez, vagy legalábbis ez lenne a kötelessége.