Pillanatkép Irakból Sokára lesz béke © AP

Putyin elrendelte az Irakban megölt orosz diplomaták gyilkosainak célzott likvidálását. A védettséget élvező külszolgálatosok legyilkolására adott elnöki reakció aligha meglepő. Azon se csodálkozhatunk, hogy végre kiderült: az iraki háború eszkalálódott. Már rég nem csak arról szól, hogy az USA jelenlétével elégedetlenek harcolnak az amerikai hadsereg ellen.

A hajdani Mezopotámia leginkább egy sokdimenziós, több létsíkon egyszerre keringő, áttekinthetetlenül véres forgószínpadra hasonlít. Melyre a kulisszák takarásából folyamatosan szivárognak be olyan politikai gengszterek, vallási szociopaták, akiket legkevésbé sem érdekel az ott élők sorsa. Őket nem zavarja, hogy robbantásaiknak sokkal több védtelen lakos, mint fegyveres katona esik áldozatul. Nekik “csak térkép e táj”, a hitetlenekkel vívott szent csata aktuális terepe.

Az Al-Kaida lokális márkaképviselete gyanánt működő Zarkávi-halálbrigád után lehet, hogy itt vannak a Moszkvára pályázó csecsen vagy más kaukázusi, netán közép-ázsiai terroristák is. A szélrózsa bármely irányából örömest jön fanatikus Irakba, hiszen a szinte nem is létező közbiztonság miatt játszi könnyedséggel tizedelheti a haragjának tárgyául szolgáló állam képviselőit.

Persze nagyon is elképzelhető, hogy a lassan nemzeti sajátossággá váló emberrablások jó része közönséges, politikamentes banditizmus. A háború zűrzavarában számos köztörvényes bűnöző került szabadlábra. És korántsem ők jelentik az egyetlen problémát. A szövetséges haderők elleni dzsiháddal párhuzamosan kegyetlen vallásháború zajlik az iszlám két fő áramlatának elvakult helyi teokratái között. Rivális keretlegény-válogatottak harcolnak a muszlim fundamentalizmus piacának felosztásért.

Az iraki mozaikokat összekötő habarcs rég megrepedezett és kihullott. A kurdok önálló államot vagy széleskörű, valódi területi autonómiát akarnak. Ez – részben Törökország, másrészt a többségi etnikum averziói miatt – a gyakorlatban nem lehetséges. A Szaddám Huszein rezsimje idején privilegizált szunnita elit aligha nyugszik bele, hogy osztoznia kell a hatalmon. A nem épp toleráns felfogásáról elhíresült síita vallási méltóságok revánsra gyúrnak évtizedes sérelmeikért, Irán muszlim despotizmusra épülő berendezkedésére kacsingatva.

© AP

Ne is tegyünk hát úgy, mintha a hullahegyeket termelő barbarizmust az amerikaiak hozták volna be. A diktátor uralma alatt ugyanúgy megvolt a nemzetiségi-felekezeti gyűlölködés. Csak épp a rezsim terrorja hibernálta az indulatokat. Melyek lefojtódtak, hogy a zsarnok bukása után annál nagyobb erővel törjenek ki. S ne legyenek illúzióink: a polgárháborús jelleget öltő vérengzések előbb-utóbb nyugati beavatkozás nélkül is bekövetkeztek volna. A volt Szovjetunió és Jugoszlávia területén sem kellett külföldi intervenció, hogy a népek egymásnak essenek. Az USA egy olyan háborúban van, melyben rövid távon se győzni, sem pedig belőle kiszállni nem lehet. Az idő és a helyzet pedig, sajnos, a terroristáknak dolgozik. Ők valóban a “minél rosszabb, annál jobb” szlogenben érdekeltek. Hogy miért? Egyszerű.

“Mi a legrosszabb a szocializmusban? Ami utána következik.” Ez a bon mot, ami sokaknak többet mond félmúltunkról, mint bőröndnyi tankönyv és újságcikk, Szaddám Huszein rendszerére ugyanúgy – sőt, még jobban - igaz, mint Kádáréra. Hazánkban rengeteg nyugdíjas vagy idősödő ember képtelen volt felszabadulásként nézni a rendszerváltást. Azt látta csak, hogy akkor ki tudta fizetni a számláit, nem rakhatták ki munkahelyéről, ingyen üdülhetett, most meg semmire nincs pénze, és a tetőt is viszik a feje fölül. Akkor jó volt, most meg rossz. Képtelen megérteni, hogy mostani áldatlan helyzete a diktatúra felelőtlen, ostoba gazdálkodása által örökbe hagyott csődtömeg következménye.

Irakra ugyanaz vár, mint a posztkommunista régióra 1989-90 után – gazdasági összeomlás, munkanélküliség, leépítések, egész iparágak drasztikus karcsúsítása vagy felszámolása, infláció, maffiabűnözés, korrupció. Csak még szörnyűbb, “patakvér”-verzióban, gyerekek testét széttépő detonációkkal megspékelve.

Nem csoda, hogy sokan úgy érzik – Thürmer után szabadon – hogy Szaddám idején jobb volt. És ha Szaddám, az arab Bonapartéba oltott államszocialista már nem jöhet, akkor jöjjön egy vasmarkú főpap. Nálunk a diktatúrák iránti nosztalgia elharapózását kioltja, de legalábbis balanszírozza a demokratikus modernitás, a polgári hagyomány. Ami Irakban – hasonlóan a régió többi országához – még embrionális létformájában sincs jelen. Így hát, még jó darabig nem lesz béke az olajkutak tövében.