Kállay Miklós

Ha van múlt, amit fel kell dolgozni, akkor az a legalább egymillió magyart, gyakorlatilag minden családot érintő sorozatos tragédiák periódusa. Súlyos katonai vereség, a második magyar hadsereg pusztulása, német megszállás, több mint félmillió civil áldozatot követelő Holocaust, majd a megszálló szovjet hadsereg önkényeskedése, hadifoglyok elhurcolása. Mindez alig több mint három év leforgása alatt, 1942 őszéről 1946 tavaszáig.

Kit terhel a felelősség ezért a példátlan kataklizmáért? 1945 után az „uralkodó osztályokat”, illetve a Horthy Miklós kormányzót marasztalták el, és az általa kinevezett miniszter-elnököket, a politikai pártok vezetőit állították Népbíróság elé „háborús és népellenes bűncselekmények” miatt. Három korabeli miniszterelnököt és egy „nemzetvezetőt”akasztottak fel (Imrédy Bélát, Bárdossy Lászlót, Sztójay Dömét és Szálasi Ferencet), s az ítéletek árnyékát egyesek még a harmadik évezred elején is rávetítik a magyar jobboldalra.

Kevesebb szó esik arról, hogy jobboldali politikusok voltak azok is, akik minden tőlük telhetőt megtettek a tragédiasorozat megakadályozásáért. (Kállay Miklós, Bethlen István, Esterházy Móric, Rassay Károly, Keresztes-Fischer Ferenc és mások). A szociáldemokrata Peyer Károlyt, aki hajlandó volt összefogni velük az ország megmentésére, jobboldaliként bélyegezte meg a baloldal, és emigrációba kényszerítette. (Bajcsy-Zsilinszky Endre is csak azért kerülte el ezt a sorsot, mert 1944 végén a nyilasok kivégezték).

Tarr László, a Magyar Távirati iroda egykori zürichi tudósítója megőrizte az 1943 július 22-e és 1944 március tizedike között kapott bizalmas jelentéseket, amelyeket a Magyar Királyi Külügyminisztériumból kapott a politikai élet eseményeiről. A jelentésekből összeállított dokumentumkötetet a Napvilág Kiadó és a Magyar Távirati Iroda 2006-ban, a könyvhétre adta ki, ám az már 1989-ben készen állt, de akkor nem látott napvilágot – csak találgatni lehet, mi volt a késedelem oka.

Mennyiben nyújtanak újat ezek a jelentések, árnyalják a képet, melyet a korszakról eddig kialakítottunk? Kitűnik belőlük, hogy 1943 őszére, a szovjet csapatok előrenyomulásával feltámadt a nyugati diplomaták által sem cáfolt félelem, miszerint Magyarország, Sztálin érdekszférájába kerülve, elveszítheti nemzeti függetlenségét, s a balti köztársaságok sorsára juthat. Ez az egyre nyomasztóbbá váló aggodalom a legvilágosabban gondolkodó emberek tisztánlátását is elhomályosította, s háttérbe szorította a korlátozó intézkedésekkel sújtott, de a környező országokhoz képest még mindig elviselhető helyzetben lévő zsidósággal való együttérzést.

Ismert tény, hogy Kállay Miklós miniszterelnök „kiugrási politikája” azokra a titkos tárgyalásokra épült, melyet magyar diplomaták a nyugati hatalmak képviselőivel folytattak Törökországban, Svájcban, Portugáliában és Svédországban. De partnereik, a viszonylag alacsony szintű nyugati diplomaták nem tudtak, illetve nem akartak választ adni a Magyarország jövőjére vonatkozó kérdésekre. Nem cáfolták az angolbarát politikusok legfőbb reményét, azt, hogy a közeli jövőben sor kerül a nyugati szövetségesek balkáni partraszállására. A megtévesztő taktika legfőbb oka az volt, hogy a brit diplomaták tudták: a tárgyalások eredménye valószínűleg a németek tudomására jut, és mindenképpen titokban akarták tartani a már 1943 óta intenzíven előkészített normandiai partraszállást.

Auschwitzi túlélők

A német háborús szövetségessel való szembefordulás lehető-ségeit hiába kereső Kállay-kormány bizony-talanságát tovább fokozták az olyan dokumentumok, mint a levél, melyet Davidson Basil, az angolok isztambuli megbízottja még 1942 májusában írt Szakasits Árpádhoz, az MSZDP főtitkárához. . Íme egy jellemző idézet ebből a megtévesztő levélből, amelyet teljes terjedelem-ben most publikáltak először: „A németek el akarják hitetni, hogy a nyugati szövetségeseket Közép- és Kelet-Európa nem érdekli többé, s hogy a kontinensnek ezt a részét kiszolgáltatják a káosznak és a bolsevizmusnak. Reméljük, ezt a hazugságot nem hiszi el senki. A nyugati szövetségesek élénk érdeklődéssel figyelik a kontinensnek ezt a részét, és olyan rendért dolgoznak, amilyen nem volt Kelet-Európában 1919-ben. Szövetségben állnak a szovjettel és tudják, hogy a szovjetnek nincsenek forradalmi vagy imperialista céljai a közép- és kelet-európai államokkal, nem avatkoznak a sorsukba, ha ezeket a kormányokat igazi népi kormányok irányítják.”

A Magyar Megújulás Pártjának képviselői, a „szalonnyilasok”, és Szálasi Ferenc „forradalmi nyilasai” egyaránt azt hirdették, amit Imrédy állított 1943 december 16-i parlamenti beszédében: „ha a német erő összeomlik, más kivezető út, mint a bolsevizmus, nincs”. A kormánypárt angolbarát politikusai ezt a logikát képtelenek voltak megcáfolni.

Szovjet atrocitás: tömegsír Katynban

A korábban németbarát Szvatkó Pál az Esti Magyarország 1943 december 31-i számának vezércikkében nyilvánosan is leírta a megválaszolhatatlan kérdést, amit a magyar diplomaták a bizalmas tárgyalásokon tettek fel a nyugati diplomatáknak: „Hogyan adja meg magát például feltétel nélkül a háborút befejezni akaró ország, ha határainál és közelében semmiféle olyan szövetséges haderő nincsen, mellyel szemben a feltétel nélküli megadás gyakorlatilag végrehajtható volna? Mit cselekedjék? Tényleg várja meg, míg az anarchia, a polgárháború diadalmaskodik a területén, s csak azután van joga befejezni a háborút, amelyhez már régen semmi köze nincsen?”

Hitlernek, aki már 1943 szeptemberében utasítást adott a Margareta-terv előkészítésére, természetesen lefordították ezt az újságcikket, amelyet dühöngve olvasott. De a tébolyult német diktátor azt is tudta, hogy a Szovjetunióval határos, illetve az érdekszférájába tartó országok vezetői, Finnországtól Bulgáriáig, jobban rettegnek Sztálintól, mint tőle, hiszen a nácik gaztettei – mindenekelőtt a kelet-európai zsidóság tömeges legyilkolása – még kevésbé voltak ismertek, mint azok a deportálások és gyilkosságok, melyeket a kommunisták 1939 szeptembere és 1941 június vége között követtek el az általuk megszállt területeken.

Érkezés a Gulagra

A németekkel szimpatizáló Függetlenség, Kolozsváry Borcsa Mihály lapja ezen felbátorodva írhatta 1944 február 12-én, Kitartás című vezércikkében: „A finnek világgá kiáltják, hogy akkor sem adják meg magukat, ha földig rombolják Helsinkit. A bolgárok egyértelműleg állást foglaltak a harc folytatása mellett, nem adnak fel semmit abból, amiért hősök, szabadságharcosok vére hullt. A világ legkisebb népe, az észt – midőn a határai felé közeledett a vörös veszedelem – elhatározta, hogy 60 évig mozgósítja minden épkézláb fiát. Inkább a hősi megsemmisülés, mint még egyszer a szovjet szabadság, amelyet egyszer már megkóstoltak, amikor GPU ügynökök vad terrorja szabadult rá az országra és mongol zsidó hóhérok hurcolták Szibériába az észt nép legjobbjait.”

Most utólag, persze könnyű ítélkezni: 1943 végén, 1944 elején a politikai elitnek félre kellett volna tennie belső konfliktusait, és úgy kellett volna meggyőznie az antiszemita propagandával átitatott közvéleményt a magyar zsidóság megmentésének szükségességéről, hogy közben elfogadja saját, elkerülhetetlen felszámolásának gondolatát. A Kállay-kormány azonban erre nem volt, de nem is lehetett képes.