Nem sok ítélet kavart akkora hullámokat, mint a Legfelsőbb Bíróságnak idén márciusban hozott döntése, hogy rehabilitálja azt a csendőrt, akit Ságvári Endre 1944. júliusi letartóztatására rendeltek ki, és másfél évtizeddel később emiatt halálra ítélték.

Az ügyben napvilágot látott publicisztikák, tanulmányok, glosszák, állásfoglalások egy, a Ságvári-dosszié címet viselő kiadványnál sokkal vaskosabb kötetre is elegendők lennének. Hogy a Legfelsőbb Bíróság és a jogállam alcímet viselő – angol nyelvű verziót is tartalmazó – válogatás ehhez viszonyítva kurtára sikeredett, annak magyarázata a szerkesztői elfogultságban keresendő. A műben – az ítéletet kihirdető tanácsvezető bírót leszámítva – csak olyanok kapnak, “tolluk jogán” szót, akik szerint Ságvári “nemzeti hős, akinek alakját már régóta legendák övezik.”

Mielőtt belemennénk a tendenciózus összeállítás kritikájába, álljunk meg itt egy pár mondat erejéig. Véleményszabadság lévén, természetszerűleg mindenki azt tart nemzeti hősnek, akit neki jólesik.

Az antiglobalista ultrabalnak joga van afféle közép-európai Che Guevara-klónként mitizálni egy rendíthetetlen ifjú sztálinistát. A formális-hivatalos, közösségileg beágyazott “hősi mivolthoz” viszont egyfajta egyetértő társadalmi megítélés szükségeltetik. Ilyen szempontból egy moszkovita kommunista ugyanúgy nem lehet demokratikusan kanonizált hérosz, mint egy nácibarát Szálasi-hívő.

Persze nem állítható, hogy aki életének valamely szakaszában kommunista (vagy fajvédő) volt, abból nem válhat jogállami mártír. Legjobb ellenpélda Nagy Imre és Bajcsy-Zsilinszky Endre. Csakhogy az ő “laikus szentté” avatásuk legfőbb oka pont az volt, hogy a vérpad árnyékában, a diktatúra törvényszéke előtt bátran szembefordultak a korábban általuk is lelkesen vallott ordas ideológiákkal, életük árán is megtagadva a fajüldözést vagy osztálygyűlöletet gyakorlattá tévő rezsimeket. Ságvári viszont holtáig fanatikus kommunista maradt, aki – a vele szemben pozitívan elfogult Svéd László párttörténész szerint – “Sztálint Magyarország megváltójának tartotta.”

Tovább sötétíti a róla felvázolt ragyogó képet, hogy Ságvári 1939-ben, kommunista-szimpatizáns szocdemként – rövid ingadozás után – a pártvonal szellemében győzködte elvtársait a Lengyelországot náci-bolsevik relációban felosztó Molotov-Ribbentrop-paktum helyességéről. Így Ságvárit áldozatnak tekinthetjük ugyan, ám a demokrácia-minimum léce fölött átsikló hős mártírnak nemigen.

Második oldal (Oldaltörés)

A kötet szerzőinek indulatát az generálta, hogy a Legfelsőbb Bíróság verdiktje – igen józanul – megállapította, hogy a Ságvári lelövéséért bitófára küldött Kristóf László csendőrnyomozó nem követhetett el háborús bűntettet, “legfeljebb” hivatali visszaélést, de az ’59-re elvévült, így mindenképp jogtipró módon végezték ki. Ráadásul tudjuk, a dolog fordítva volt: Ságvári nyitott tüzet az őt letartóztatni akaró hatósági közegekre, megsebesítve Kristófot, aki mozgásképtelenné vált. A pártaktivistát nem is ő, hanem egyik kollégája sebezte menekülés közben halára. Az ítélet leszögezte, a rendőri fegyverhasználat jogszerű volt.

Több cikkíró – például Kállai R. Gábor és Bernáth László - úgy érvel: ha a bíróság kimondja, hogy a Magyarországon 1944. március 19. után létrejött nácibarát diktatúra hatóságai törvényesen lőttek a fegyveres ellenállókra, akkor “ilyen erővel” a deportálásnak ellenszegülő zsidók bántalmazása, megölése is rendben volt. Csakhogy van egy hatalmas, koncepcionális különbség: vétlen, békés polgárok összeszedése haláltáborba küldés céljából önmagában kimeríti az emberiségellenes bűntett fogalmát. Aki civileket így fogva tart, túszul ejt, kínoz, gyilkol, az a legsúlyosabb jogállami szankcióval is nyugodtan büntethető.

Párhuzam egy másik rendszerből: ha egy ÁVH-szakaszparancsnok sortűzre adott utasítást és békésen tüntető, fegyvertelen polgári lakosokat gyilkoltatott halomra, akkor vitán felül elítélendő. De ha járőrözés közben gépfegyveres forradalmárokba botlott és golyóváltás során, beosztottjaival lelőtt három felkelőt, azért már nem. Függetlenül attól, hogy az ávós tiszt rossz, ők pedig jó ügyet szolgáltak. Ugyanígy, a csendőr (pártszolgálatos, SS-katona) bűnözővé válik, amikor zsidókat, cigányokat, politikai foglyokat, homoszexuálisokat lő tömegsírba vagy a Dunába. De nem lesz az, ha tűzpárbajban illegális ellenállókat (partizánokat, gerillákat) öl meg. Ha fegyveres, katonakorú személyek küzdenek, ott egyik sem marasztalható el utólag, álljon bár erkölcsös, netán vétkes cél szolgálatában.

Ugyanakkor – az objektivitásnál maradva – elmondandó, bizony a Legfelsőbb Bíróság indokaiban is akad egy-két nyugtalanító “hézag”. Konkrétan, hogy a taláros grémium szerint “Ságvári Endre nem volt jogos védelmi helyzetben, amikor pisztolyt rántott, mert a jogos védelem – abban az időben is – csak a személy ellen intézett vagy azt fenyegető ’jogtalan és közvetlen’ támadás elhárítására volt igénybe vehető. Vele szemben pedig jogszerű hatósági intézkedés történt.”

A bíráknak kétségtelenül igazuk van abban, hogy a csendőröket nem szabad a fegyverhasználatért megbüntetni. Önvédelem és parancsvégrehajtás okán intézkedtek. De azt már nem mondanám, hogy Ságvári rosszul, jogsértően tette, hogy stukkert vett elő. A letartóztatás korrekt volt, de ami utána következett (volna) az már semmiképpen nem bizonyulhatott annak. Mint az LB indoklása is tartalmazza, a csendőrök az őrizetbe vetteket “beismerő vallomás kicsikarása érdekében embertelen szadizmussal megkínozták…az így eljárás alá vontak nagy része utóbb megsemmisítő táborba került.”

Harmadik oldal (Oldaltörés)

Horthy titkosszolgálata már a német megszállás előtt is kegyetlen módszerekkel élt a bebörtönzött kommunistákkal szemben. Demokráciában a bíróságnak igaza lenne: a bűnözőnek nincs joga kezet emelni az őt megbilincselni akaró egyenruhásra. Ám a tortúrától rettegő ellenálló a diktatúrában joggal nyúl a fegyver után. A legtisztességesebb megítélés úgy szólhatna, hogy azért, ami a hűvösvölgyi cukrászdában történt, jogállamban egyik résztvevő sem tehető vádemelés szintjén felelőssé.

A tanulmánykötet szerzőinek többségével a legnagyobb gond a kettős mérce. “Sárvári András nyilas meggyőződésétől vezéreltetve harcolt a hazájáért, a magyar és értelemszerűen a szovjet kommunizmus ellen. Mindazok, akik nem képesek különbséget tenni a Nyilaskeresztes Párt 1944-ben beindult terrorgépezetének emlékezete és egy, az azt megelőző korszak antikommunista nemzeti ellenállásban való részvétele között, azok némi felvilágosításra szorulnak.” Valószínűleg hatalmas felháborodást keltene egy ilyen, Magyar Nemzet hasábjain megjelenő szövegrész. Cseréljük ki a mondatokban Sárvári András fiktív nyilast a valódi kommunista Ságvári Endrére, a nyilaspártot a kommunistára, az antikommunizmust antifasizmusra és megkapjuk György Péter szavait.

A kötetben másodközölt írások szerzői a jogelméleti-történettudományi vita örve alatt a pártállamban felépített Ságvári-legenda roncsait próbálják megvédeni a pusztulástól. Krausz Tamás ennél is tovább megy, ő kifejezetten elítéli Kónya István tanácsvezető bírót, amiért írásában “azonossá tette a profasiszta rezsimet és az államszocialista berendezkedést azon az alapon, hogy mind 1944. március 19-e után, mint 1956 után katonai megszállás alatt volt Magyarország. Egy ilyen beállítás sem erkölcsi, sem politikai, sem tudományos szempontból nem állja ki a kritikát” Ideológiai és történelmi nézőpontból – a számos hasonló vonás mellett - tényleg van különbség a két totalitárius rezsim között. De morálisan, a demokrata szemszögéből nincs. Egyikben elvi alapon faji, másikban osztályalapon (később politikailag) diszkrimináltak, üldöztek, irtottak, éhezettek halálra tömegeket.

A nácizmus bizonyos etnikumokat, szexuális csoportokat az utolsó szálig leölendő áldozatnak vagy alsóbbrendű rabszolgának szánt. A felsőbbrendűnek tartott rassz tagjaihoz nem nyúlt, hacsak politikailag szembe nem kerültek a rezsimmel. A bolsevizmus ezzel szemben nem akarta teljesen kiirtani a papságot, arisztokráciát és tőkéseket. Viszont – mentálisan ép logikával teljesen kiszámíthatatlan szelekció alapján – a terrornak munkás-és paraszt-származásúak éppúgy áldozatául eshettek, mint a volt uralkodó osztályok. Vakhitű kommunista ugyanolyan eséllyel akasztófára kerülhetett, mint az egykori földbirtokos.

A szovjet rendszer ugyanúgy megtizedelte a társadalmat, mint a nácik, csak épp jóval képlékenyebb kategóriarendszer alapján. Hitlernél a származás döntött arról, ki lesz áldozat. Sztálinnál a paranoid szeszélyességgel változó pártvonal. Mindkettő egyformán szörnyű. Kádár valóban sokszoros nagyságrenddel kevesebb embert ölt, mint Sztójay. De a kéjgyilkos, aki egyetlen gyereket erőszakolt és ölt meg, erkölcsileg talán kevésbé vétkes, mint cellatársa, a tízszeres sorozatgyilkos? A diktatúrák számokban, a demokráciák viszont elvekben gondolkodnak.

Az Ungváry Krisztián reprezentálta markáns és kiegyensúlyozott, jobb- és baloldali diktatúrákat egyazon mércével kárhoztató antitotalitarista felfogás csupán egy kurta lábjegyzet erejéig van jelen a kötetben. Ellenben vörös farokként húzódik végig a könyvön a balra billenő elfogultság. Karsai Lászlónak erkölcsileg igaza van abban, hogy “Ságvári Endre egy gyilkos és rabló állam gengsztereivel vívott tűzpárbajban esett el.” De fontos lett volna hozzátenni: a zöldesbarna árnyalatú gyilkos- és rablóállamot megdönteni akaró Ságvári nem polgári demokráciát, hanem vörös színezetű gyilkos-és rablóállamot akart létrehozni a nácizmus romjain. Legfelsőbb Bíróság ítélete helyett jómagam inkább azt tartom felháborítónak, hogy Ságvári nevét mai napig utcák, iskolák viselik, miközben a nácikkal szemben küzdő hős polgári demokrata ellenállókról a fiatalok tán összesen nem tudnak annyit, mint róla egyedül.

A Ságvári-dosszié A Legfelsőbb Bíróság és a jogállam. Szerkesztette: Krausz Tamás, Léderer Pál, Tamás Tibor. Pannonica Kiadó, 2006. 300. o.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Lassan Budapestre költözik a Pázmány Egyetem teljes bölcsészkara

Lassan Budapestre költözik a Pázmány Egyetem teljes bölcsészkara

A budapesti lakásépítések több mint felét nem tudják határidőre befejezni

A budapesti lakásépítések több mint felét nem tudják határidőre befejezni

Új fővárost kap Indonézia

Új fővárost kap Indonézia

Miért várjuk meg mindig, amíg tragédia történik?

Miért várjuk meg mindig, amíg tragédia történik?

Ha lemaradt a nagy durrogtatásról, akkor nézzen róla szép képeket

Ha lemaradt a nagy durrogtatásról, akkor nézzen róla szép képeket

A 16 éves Zombori Gábor világbajnoki csúcsot úszott

A 16 éves Zombori Gábor világbajnoki csúcsot úszott