"Az alkotói válság nem a dilettánsok, hanem a tehetségesek kísérőjelensége.”
(Egykori földrajztanárom ma különösen aktuális mondása)

„

© AP

Nemzetközivé lesz holnapra a válság” – énekelhetnék az Internacionálé-parafrázist az államfetisizáló, újraelosztó megarendszerekben hívő bal-és jobboldali tekintélyelvűek. Bizonyítva látják téziseiket. Diadalmasan közlik: elbukott a neoliberalizmus tantétele, miszerint az államnak tilos beavatkoznia a gazdasági folyamatokba. Ezzel mindössze annyi gond van, hogy az ó-és újliberálisok soha nem állítottak ilyet. Az államhatalom szerepének létjogosultságát mindenben tagadó elméletet anarchizmusnak hívják. Viszont a szabadelvűek mindig is hangoztatták: az állam, mint olyan, szükséges rossz.

Olyan igényt megfogalmazni, hogy a közhatalom ne befolyásolja a gazdaságot, abszurditás. Hiszen az is beavatkozás, mikor a jogalkotók adótörvényeket szavaznak meg, odaítélnek vagy visszavonnak bizonyos kedvezményeket. De a jogalkalmazók is beleszólnak a folyamatokba, mikor hatósági ellenőrzéseket, versenytisztasági razziákat, könyvvizsgálatokat tartanak. Liberálisok annyit szoktak kérni, hogy az állam ne közvetlenül – tulajdonosként vagy finanszírozóként – hanem közvetve, neutrális szabályzóként avatkozzon be.   A 700 milliárdos pénzügyi mentőcsomag (és más nyugati kormányok tőkeinjekciói) valójában nem parttalan etatizmus, hanem az állami intervenció minimalizálására törekvő kísérlet.

 Való igaz, a fenti összeg irdatlan soknak tűnik. De képzeljük el, mi történne, ha a szövetségi kormányzat hagyná elvérezni a pénzügyi óriásokat. A nagybankok magukkal rántanák ügyfeleiket, betéteseiket, értékpapír-jegyzőiket. Köztük nagyvállalatokat, valamint kis cégek tíz-és százezreit. Milliók kerülnének utcára, rengetegen vesztenék el ingatlanukat. Akkor pedig a büdzsé nagyságrendekkel többet fordíthatna segélyre, közmunkaprogramokra, állásteremtésre. Nem is beszélve arról, hogy a nyomor miatt többszörösére ugrana a bűnözési ráta. Növelni kéne a rendőrök számát, új börtönöket építeni. A társadalmi kataklizma miatti stressz folyományaként jelentősen emelkedne az öngyilkosok, depressziósok, idegbetegek létszáma. Vagyis a társadalombiztosítási kassza is nagy érvágásnak lenne alávetve. A demagógok által kirobbantott zavargások, politikai sztrájkok tovább növelnék az instabilitást, a gazdaság veszteségeit.

 Tömérdek kisember háborog, látván, mennyi pénzt áldoz a vezetés a gazdag bank-és tőzsdeszektor konszolidálására. Vajon hogyan káromkodnának akkor, ha pénzintézetük értesítené őket: a számlájukon lekötött összeg elúszott, kötvényeik lenullázódtak, lakás-vagy autóhitelük kamata viszont sokszorosára emelkedett? Mert a segítség kihagyása ezzel járna. Amúgy pedig vessük össze az USA-kormány lépését a konkurens társadalompolitikai modellekkel. Ez a pénzinfúzió egyszeri, kivételes, vis major, ad hoc döntés. Nem válogatás nélkül, szakmányban mentik a cégeket. Egyeseket – a reményteleneket – hagynak veszni, de a szerencsések is piacközeli kamattal juthatnak tőkepótláshoz.

 Komoly garancia-és feltételrendszer van. Az állam tűzoltó-koncepciójának megfelelően. Hasonlítsuk össze ezt azzal, hogy Magyarországon négy évtizeden át (a Szovjetunióban 70 éven át) szelektálást mellőzve az összes veszteséges céget, bankot, intézményt folyamatosan dotálták, tömték pénzzel. Leginkább hitelből, pazarló rablógazdálkodásból, vagy a nyereségesektől elvont profitból. Ez vajon mennyibe kerülhetett? Még Nyugat-Európa jóléti államaiban is gyakran előfordult (amíg a válság szele meg nem legyintette őket), hogy deficites struktúrákat (pl. angol bányaipar) tartottak évtizedekig mesterségesen a víz fölött.

 Örvendeznek az euroatlanti civilizáció ellenségei, hogy szerintük bukófélben van a Nyugat, viszont Oroszország, Kína, Venezuela és Irán felemelkedik. Holott a válság ezen országokat még keményebben sújthatja. Kína abból él, hogy megtermeli, amit külhonban elfogyasztanak. Műszaki cikkeket, ruhát, luxustermékeket, játékokat, ipari berendezéseket. Ha a fogyasztó nehéz helyzetbe kerül, csökkenteni fogja kiadásait. Így kevesebbet vásárol. Ennek logikus következménye lehet, hogy a világ műhelyének tekinthető Kínába települt gyárkomplexumok leépítenek, elbocsátanak, netán bezárnak.  

Oroszország, Venezuela, Irán primer energiaexportőrök. Ha visszaesik a gazdasági növekedés, csökken a fogyasztás (így a termelés), kevesebb olaj-és földgázszállítmányra lesz szükség. Így az ő (a kimerülőben lévő fosszilis energiamezők miatt amúgy is véges) bevételeik is lejtmenetbe kapcsolnak. Ráadásul a fenti országok sok vonatkozásban ezredéve változatlan, statikus társadalomszerkezete – ellentétben a rugalmas, higanyszerűen mozgó, önjavítóan magát korrigáló piaccal – olyan, akár az edzetlen, merev vas. Nem hajlik, inkább törik. S mivel náluk eleve alacsonyabb a létnívó, a zuhanás az éhségszintre nyomná le őket. Ami uralmi rendszerük káoszba fordulásához vezetne. Abba pedig rossz belegondolni, mi lenne Fekete-Afrika vagy Délkelet-Ázsia nyomorgó tömegeivel az uniós és amerikai segélytranszportok hiányában.

 Ezért hát –paradox módon – a nyugatgyűlölők nem utálatuk tárgyának pusztulásában, hanem fennmaradásában érdekeltek. Gondmentes, paradicsomi idill bolygónkon nem létezik. Válságmentes kapitalizmus ugyanúgy nincs, ahogy kockázatmentes műtét vagy mellékhatás nélküli gyógyszer sem. A jövőt nem lehet megtervezni, precízen megjósolni. Kérdés csupán az, hogyan kezeljük a problémákat? Demagógiával tegyünk rá egy lapáttal vagy igyekezzünk enyhíteni a fájdalmakat?

 Papp László Tamás