Robin Hood. Az adót is a "gazdagoktól" vennék el, hogy a "szegényeknek" adják.

A HVG Online-on két cikk is foglalkozott már vele: Papp László Tamás: A Robin Hood sarc hiábavalósága, és Kaderják Péter:Egy köztörvényes törvényről, (mellékletben)  és habár a szerzők mintha nem teljesen ugyanarról beszélnének, mindketten panaszáradatot zúdítanak a rabló államra, amely ártó és/vagy pancser módon akar beavatkozni a gazdaságba.

A felvetett ötletek sem tűnnek megnyugtatónak. PLT szerint a jelentős fűtés-takarékoskodáshoz már rég meg kellett volna valósítani egy kiterjedt napkollektor-programot (az átlagfogyasztók pénzéből?), elfeledkezve arról az éghajlati adottságról, hogy hazánkban a napsütéses órák száma inkább csak a nyári hónapokban teszi lehetővé, és akkor is csak a használati melegvíz ellátás elfogadható biztosítását az említett panelházak számára (nem inkább azok szigetelését kellene először megerősíteni?).

Kaderják Péter viszont azzal jön elő, hogy a magas ár majd odacsábítja a befektetőket, azok beruháznak. És akkor mi lesz? A verseny később majd lenyomja az árakat? Mert ezt a logikusnak ható további magyarázatot már lenyelte a szerző, nyilván azért, mert ő is rájött, hogy ha magas a beruházási költség, akkor a megtérülés csak a magasabbra srófolt energiaárból realizálható (és erről már több területen megbizonyosodtunk). Mindeközben nagyvonalúan átsiklik azon az alapvető körülményen, hogy itt bizony természetes monopóliumok működnek, és mint tudjuk, ez azt jelenti, hogy nem lehet egyszerre két gázellátóval vagy távhő szolgáltatóval folyamatos kapcsolatban állni, és mindig attól venni a gázt vagy a hőt, amelyik olcsóbban adja.

Egyrészt egyik sem adja olcsóbban, mert mondjuk a befektetésnek és/vagy a magas profitnak mindegyiknél meg kell térülnie, másrészt pl. egy távfűtőmű vagy fűtőolajból, vagy gázból termeli az energiát, és azok beszerzési ára messze keményebb feltételeket diktál, mint amit ügyes árpolitikával feledtetni lehet az ügyfelekkel.

Rögtön előrebocsájtom, magam sem tartom jó eszköznek Robin Hood (hazai megfelelője: Rózsa Sándor) módszerét, vagyis hogy amit elveszünk a gazdagoktól, azt nagylelkűen odaadjuk a szegényeknek. Az állam ugyanis messze jobban tud elvenni, mint odaadni, ezért érdemesebb lenne rövidebbre zárni a valóban szükséges intézkedések átfutását. Mert vitathatatlan tény, hogy az energiatermelők hatalmas többlet profitokat érnek el csupán azáltal, hogy jelentős mértékben megdrágultak az energiaárak.

Ám van még egy olyan körülmény, amiről mélyen hallgatnak a neolib-neokon versenykultusz papjai. Az, hogy a magántulajdonra épülő piacgazdálkodás fogalma jótékonyan egybemossa a termékeket fejlesztő, magukat folyamatos innovációval, kemény piaci környezetben felszínen tartó kis- és közepes termelő vállalkozásokat a folyamatosan keresett termékeket forgalmazó, nagy tőkeerejű, erőfölénnyel rendelkező kereskedelmi cégekkel. Sőt, még az alapvető életfeltételek napi szükségleteit kielégítő, a szolgáltatásokat szinte mindig monopolhelyzetben kínáló helyi vagy regionális nagyvállalatokkal is. Véleményem szerint átgondolt versenypolitikával minél előbb korrigálni kellene ezt a hibás egyszerűsítést.

Legelőször is újra tudatosítani kellene a közszolgáltatások fogalmát, mivel annak csak annyi köze van az igazi versenyszférához, hogy teljesítésüket a privatizáció folyamán többé-kevésbé monopol – vagy legjobb esetben oligopol – piaci helyzetű, nyereségérdekelt vállalkozások szerezték meg. Működési területeiken általában jól kiszámítható, szinte rugalmatlan a kereslet, emellett á olyan magasak a piacralépés költségei, hogy konkurenciától az életben nem kell tartaniuk (illetve csak igen jelentős műszaki fejlődés esetén, lásd a mobil telefonozást, most pedig már az interneten globális mértékben kihasználható Skype szolgáltatást). Profit-igényüket emiatt nem szabadna olyan nagyratörően beállítani, mint mondjuk, egy új hatásos pirulákat kutató gyógyszer-gyártónak, amelynek ez jogos igénye a hosszú időn keresztül eszközölt ráfordítások megtérüléséhez.

Sőt, a közszolgáltatásokat nyújtók elvileg költségeiket is csak olyan mértékben növelhetnék, amennyi a szolgáltatásaikhoz szükséges beszerzések és igénybevett szolgáltatások, valamint a kiosztott fizetésemelések inflációs hatásából következne. Hogy üzlet- és árpolitikájuk ettől gyökeresen különbözik (vagyis inkább az innovációs termékeket gyártókéra hasonlít), azt pénztárcáján érezi minden közüzemi számlát fizető magyar állampolgár. Sőt, még a benzinkutaknál tankolók is, hiszen legfőbb ideje lenne elismerni, hogy korunk helyváltoztatási és szállítási igényei miatt a gépjárművek üzemanyag ellátása is közszolgáltatássá vált. Egyébként ma már a telefon-társaságok sem tartoznak az új szolgáltatási termékeket szoros versenyben piacra dobó piaci szereplők közé, mivel a „hangszolgáltatások” oligopol (többszereplős) piaca mára már tovább nemigen bővíthető közszolgáltatássá alakult. Ahol a piacralépéshez annak idején bedobott igen jelentős beruházások már megtérültek, és csak a szinten tartáshoz kell végezni (a bevételekhez mérve még szerénynek is mondható) műszaki finomításokat. És mellé persze „kreatív marketinget” üzemeltetni, amibe időnként be-becsúszik egy-egy fogyasztó-megtévesztés is…

A versenypolitikai beavatkozás első lépéséhez meg kellene fogadni Kaderják Péter azon javaslatát, amelyet a távhő szolgáltatások árainak országos szintű szabályozására tesz cikkében. Ez lehetne az első lépés: lássuk a medvét! Melyik helyi távfűtő vállalat hogyan boldogul a megállapított -tól-ig árplafonokkal. Második lépésként viszont jöhet a teljes árfelszabadítás, amikor is a vállalkozások már maguk (illetve az általában őket tulajdonló önkormányzatok) állapítják meg a szolgáltatások árait. Ám ahol jelentősen eltérnek a korábbi szabályozott ártól (ne legyenek illúzióink: ez csak fölfelé fog bekövetkezni), ott a Gazdasági Versenyhivatalnak (GVH) el kell indítania vizsgálódását, erőfölénnyel való visszaélés tárgyában. Mert e közszolgáltatások az árfelszabadítás után már vitathatatlanul a versenyszférához tartoznak, és ott a szolgáltatók piaci helyzetüknél fogva szinte automatikusan erőfölényben vannak.

Ami azt jelenti, hogy áraikat elvileg csak igazoltan, azaz elháríthatatlan külső okokra hivatkozással emelhetik, különben visszaélést követnek el.

Ugyanez a forgatókönyv realizálható a víz- és csatornadíjaknál, no és persze az áram- és gázellátásban is. Mert ahol potenciális versenytársak híján hiányzik a tényleges rivalizálásnak még a lehetősége is, ott versenyjogilag sokkal rugalmasabban és gyorsabban kézben tartható a tisztességes piaci magatartás, mint nehézkes árszabályozással. Evvel a megoldással rövidre záródna az állami beavatkozás: nincs szükség Robin Hood-adóra, mivel a közszolgáltatások árai nem szaladnak el, ugyanakkor a mérsékeltebb szolgáltatási díjak anyagi előnye közvetlenül csapódhat le az érintettek: állampolgárok, vállalkozások és közintézmények gazdálkodásában. Azaz hatásában adócsökkentés történhet! Ehhez természetesen fel kellene készíteni és meg kellene erősíteni a Gazdasági Versenyhivatalt, a nyilván megnövekedő feladatok ellátására.

Versenyhatóságunk amúgy is megérne egy kis odafigyelést a költségvetés részéről, mert általa olyan kedvező hatások érhetők el a gazdaságban, amik más eszközökkel csak jóval lassabban és nagyságrenddel jelentősebb költséggel teljesíthetők.

Stadler János
A szerző a Gazdasági Versenyhivatal korábbi elnökhelyettese