A Babus-ügy tanulságai

Nem véletlen, hogy amennyiben konkrét bűnügy érintettje (áldozata, tettese) rendőr, akkor ott nem a rendőrkapitányság, hanem az ügyészség nyomoz. A jogszabály abból indul ki, hogy olyanoktól, akiket szokásjogként köt a testületi szolidaritás, a mundér becsülete, aligha tudják kollégájuk ügyét elfogulatlanul vizslatni. Így nem elégszik meg annyival, hogy a nyomozást másik kapitánysághoz utalja. Ehelyett másik intézmény hozhat csak döntést az ügyben. Viszont, ha bíró keveredik jogi konfliktusba – legyen büntetőjogi vagy polgári eljárás – fölötte kollégái ítélkeznek. Függetlenül attól, hogy ő perel vagy feljelent, illetve őt perelik, illetve jelentik fel. Az igazságszolgáltatási köztisztviselő ilyenkor helyzeti előnyben van. A „hazai pálya” okán a határozat objektivitását a közvélemény akkor is gyanúval fogadja, ha erre nincs bizonyíték. Babus Endre ügye jó állatorvosi lova ennek.

Nevezett újságíró első fokon rágalmazásért lett megróva. Ez egyébként a lehető legenyhébb büntetésnem. A per tárgyának részletes elemzésébe nem bocsátkoznánk. Ugyanakkor egyetérthetünk a beperelttel abban, hogy „közéleti vitákat, illetve tudományos eredmények közlését nem lehet büntetőjogi eszközökkel korlátozni (…) a vitatott cikk és az alapjául szolgáló tanulmány adatainak, megállapításainak nyilvánosságra kerülése és megvitatása fontos közérdek. Egy félreérthető mondat, egyetlen pontatlanság pedig nem valósít meg bűncselekményt.” 

© Horváth Szabolcs

Az ítélet egyetlen tévesnek, pontatlannak minősített közlésen alapult, amit a cikkszerző is elismert. De nem is ez most a lényeg. Hanem az: ha rendőr nem nyomozhat rendőr után, jó-e, hogy bíró ítélhet bíró ügyében? Ha ugyanis egy jogi csatában az egyik küzdő fél maga is ítész, az igencsak problematikus. Mikor kollégája az ő javára dönt, akkor a nagyközönség erre hajlamos része felhozza: lám, holló hollónak nem vájja ki a szemét.

Havasiné Orbán Mária főbírójelöltként a „belső fegyelmi ügyeket tárgyaló szolgálati bíróságot” javasolt létrehozni. A koncepció jónak tűnik. Érdemes azonban továbbmenni: szükség lenne olyan – az Országos Igazságszolgáltatási Tanácstól és a rendes bírói hierarchiától teljesen független – többszintű, fellebbviteli részleggel is ellátott grémiumra, amely a gyanúba keveredett, beperelt vagy pert indító bírák (és ügyészek) tárgyalásaiban lenne illetékes. Olyan speciális ügyészség és bíróság lenne ez, mint a rendvédelemnél a katonai vádhatóság és hadbíróság. Azzal a különbséggel, hogy ennek polgári kollégiuma is volna. Mivel így nem ugyanannak az intézményrendszernek a dolgozója a bíró és az ugyancsak jogszolgáltatásban tevékenykedő peres fél, összefonódásnak még a gyanúja sem merülhetne fel.

Viszont mindenféle intézményi reform nélkül is bíráinknak – mint közhatalmat gyakorlóknak – némiképp több önuralommal kellene bírniuk. Jó három éve történt, hogy Cserni János bíró perelni kezdte egy kritizálóját. Aki kétségbe vonta a bírói elfogulatlanságát. E cikk írója akkor is papírra vetette: a hatalmi ágak képviselői bizonyos tekintetben több joggal bírnak, mint az átlagpolgár. Joghátrányok alóli mentességük van, dönthetnek emberi sorsok fölött, olyan információkkal és kapcsolati tőkével rendelkeznek, amely a hatalommal nem rendelkezőknek nincs. Így aztán valamit valamiért. A bírónak, ügyésznek, miniszternek, államfőnek némely szempontból tehát kiterjedtebb joga van. Kiváltságaiért cserébe viszont többet kell, kellene lenyelnie.

Papp László Tamás