Hankiss Elemér legújabb, Csapdák és egerek című könyve egyértelműen utal a szerző nyolcvanas években több kiadásban is megjelentetett Társadalmi csapdák című könyvére, melyet annak idején sokan, köztük e sorok szerzője is, szívesen forgatott és idézett. Új könyvének alcíme: Magyarország 2009-ben. Ez pontosan rögzíti, melyik időszakkal foglalkozik a szerző, sőt a kéziratból az is kiolvasható, mikor hagyta abba a munkát. (Gyurcsány bukásáról, és a Bajnai-kormány megalakulásáról már nem esik szó benne, azaz 2009 áprilisában tehette le a tollat, vagyis laptopját.)

Az előszó elárulja, hogy milyen társadalomlélektani helyzetben születtek az írások, melyek most kötet formájában olvashatók. Amikor a közvélemény, és különösképpen a „véleményformáló” értelmiség egy része még lehetségesnek tartotta, hogy a kormányzó magyar baloldal, és személy szerint Gyurcsány Ferenc vezetésével, „Új Reformkor” indulhat el ebben a „viharverte országban”. Bár Hankiss rögtön érzékelteti a kétségeit is:   „Nem nevetséges naivitás azonban egy Új Reformkor szükségességéről vagy akár lehetőségéről beszélni ma? Botorság? Álmodozás? Rejtett kormánypropaganda? Irónia?”

Hankiss Elemér © Molnár Anikó

Hankiss Elemérről jó ideje azt tartom: ha még létezne az „illuminátusok rendje”, minden bizonnyal jeles tagja lenne. Azok kedvéért, akiknek ez a 18. századi társaság nem ismerős, érdemes annyit elárulni, hogy a rövid életű rendet Weishaupt Ádám kánonjogi tanár alapította 1776-ban, a bajorországi Ingolstadtban, a jezsuiták egykori fellegvárában. Befolyásos társaságot akart létrehozni, mely az ész uralmának helyreállításáért, a vallási és politikai felvilágosodásért és az emancipáció ért munkálkodik. Az illuminátusok tanításának központi gondolata a „perfektibilitás” volt: az ember maga, illetve a társadalom a végtelenségig tökéletesíthető, amennyiben a legjelesebb szellemek szentelik magukat az emberiség boldogításának. A tömegeket fel kell világosítani a tévedéseikről, a politikusokat pedig meg kell győzni arról, hogy helyesen cselekedjenek, és akkor az előítéleteket fel lehet számolni, a problémák megoldhatók.

Hankiss súlyosbodó társadalmi bajainkat, már a nyolcvanas évektől kezdve rendre „illuminátus szellemben”, a „politikai acsarkodáson felülemelkedve” közelíti meg, és ebben a munkájában sem tesz mást. Ízelítőül egy idézet: „A jövőkép hiányáért vagy maszatos zavarosságáért mindenekelőtt a magyar politikai osztály a felelős, amely egyfelől bevezette az országot a jelenlegi válságba, s másfelől húsz év alatt nem tudott megrajzolni egy világos, reális, megvalósítható jövőképet, egy gyarapodó és sikeres jövőbeli Magyarország képét.  Bukdácsolunk előre a sötétben. Nem vizsgálta, vagy legalábbis nem mondta el az embereknek, hogy milyen lépések során lábalhatunk ki a már jóval 2008 ősze előtt kibontakozóban lévő válságból, és kerülhetünk be a sikeres európai országok közé. Kapkodásával, belháborúival, rossz döntéseivel, erkölcsi esendőségével azt a meggyőződést alakította ki az emberek jelentős hányadában, hogy nem képes kivezetni az országot a jelenlegi kritikus helyzetből.”

Nehezen hihető, hogy a dzsungelviszonyok kialakulásának, és „a sötétben való bukdácsolásnak” oka a magyar politikai osztály szellemi elmaradottságában, „szervi fogyatékosságaiban”  rejlik. Az érdekeket kell keresni, hogyan élt vissza gátlástalanul ez az elít hatalmával, mire vetemedett mértéktelen kapzsiságában.  A jelenlegi csapdába tehát nem tudatlanságból, hanem jól felfogott érdekektől vezérelve jutattak bennünket, egereket. A 2002 óta hatalomban lévő uralkodó elit hosszabb időn keresztül következetesen rossz döntéseket hozott, ezekből eredeztethető későbbi kapkodása, erkölcsi esendősége. Napjainkra a magyar társadalom mélységesen csalódott a többpárti demokrácia önkorrekciós képességében, hiszen kiderült, a politikai kommunikáció trükkjei lehetővé teszik a tömegek addig ismeretlen hatékonyságú manipulálását, kókler szélhámosok hatalomra kerülését.

Hankissnak erről figyelemre méltó megfigyelései vannak. „Növelte a bajt, hogy a régi-új politikai osztály jelentős hányada elsősorban a torzított piaci szabad verseny kibontakozásában volt érdekelt (vadkapitalizmus, rablókapitalizmus, rablódemokrácia), a gazdaság társadalmi integrációjában viszont nem, vagy nem igazán. Ez is felelős azért, hogy egy európai típusú társadalom belső struktúrájának, súlyok és ellensúlyok játékának, hálózatrendszerének, polgári felelősségtudatának kibontakozása csak nagyon lassan, akadozva indult el az elmúlt másfél-két évtizedben.”

2008. október végén tartották a gazdasági válság hatására kezdeményezett Nemzeti Csúcsértekezletet, amelyet Gyurcsány Ferenc akkori miniszterelnök hívott össze, az MSZP rendkívüli kongresszusa után, az MTA székházába. Ezen a nagyszabású rendezvényen, melyen a parlamenti ellenzék is képviseltette magát sok szó esett olyan dolgokról, mely Hankiss Elemérnek is szívügye. Bár ő maga, legjobb tudomásom szerint, nem volt jelen, az  „Új Reformkor” gondolatát többen is felvetették, és az egész  tanácskozás szellemiségét áthatotta egy régebbi kezdeményezése, a „Találjuk ki Magyarországot!”. Milyen haszna volt az egész rendezvénynek? Emlékszik-e rá még valaki, vagy máris a feledés homályába merült? Volt-e bármilyen eredménye annak, hogy sok kiváló elme összedugta a fejét, sőt, 2009 elején néhány jeles elme Reformszövetségbe tömörült, hogy ott megoldja az adórendszer, az eladósodottság és a gazdaságélénkítés feloldhatatlannak tűnő konfliktusát? Sikerült-e társadalmi mértékben kiküszöbölni az „önbénítás regressziós stratégiáját”?

Hankiss Elemérhez hasonlóan magam is tartok attól, hogy egy nagyarányú politikai változás destruktív erőket is felszínre hoz, jelentős erővé teszi a szélsőjobbot. (A Jobbik 2009 júniusi EP-sikeréről Hankiss még nem értesülhetett a könyve nyomdába adása előtt.) Ahhoz azonban, hogy az 1989-90 rendszerváltás tagadhatatlanul tökéletlenre sikerült közjogi rendszerét, és gazdasági berendezését korrigálni lehessen, mégpedig az értékek megőrzésével, azaz anélkül, hogy a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntsük az ablakon, elkerülhetetlen szembesíteni kell a politikai elitet – és ezen, félreértés ne essék, a szocialista és liberális párt vezetőit értem – mindazzal, amit 2002 óta katasztrofálisan elrontottak. Demokratikus keretek között erre csak a parlamenti választás nyújt lehetőséget. Más kérdés, hogy „bukdácsolva bejárt tévutunk” elemzésében komoly szerepe lenne az eddig feltűnően hallgató humán értelmiségnek. Még szerencse, hogy vannak kivételek, köztük Hankiss Elemér, aki sok mellbevágót ír és mond rólunk, egerekről és a ránk leselkedő csapdákról.  

 Pelle János