Az osztrák Proporz – avagy arányossági – rendszer lényege, hogy a két nagy versengő párt, az Osztrák Néppárt (ÖVP) és az Osztrák Szociáldemokrata Párt (SPÖ) olyan arányban adott minisztereket a kormányba, ahogy a két párt a választásokon szerepelt. A Proporz tehát eredetileg egyfajta nagykoalíció volt a „feketék” és a „vörösek” között, ami az egyes minisztériumokban, állami tulajdonú nagyvállalatoknál és közintézményekben, illetve az állami médiában akkor is fennmaradt, amikor valamelyik párt egyedül, illetve kisebb politikai szövetségeseivel együtt kormányzott. Tartományi szinten folyamatosan működött a „nagykoalíció”, legalábbis addig, amíg az Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) jelentős politikai erővé nem vált. A nagykoalíciós jelleg abban is megmutatkozott, hogy például a munkaügyi minisztert Ausztriában az elmúlt több mint fél évszázad alatt szinte mindig a SPÖ adta, míg a mezőgazdasági és erdészeti minisztérium a hagyományosan paraszti támogatottságú ÖVP „hitbizománya” volt.

A Proporz-rendszert a konszenzuális kormányzás igénye hívta életre Ausztriában, ahol az ötvenes években még elevenen élt a harmincas évek polgárháborús konfliktusokba torkolló ideológiai megosztottságának emléke. Szomszédunkban a második világháborút követő újjáépítés valódi felszabaduláshoz vezetett, az 1955 áprilisában megkötött osztrák államszerződéshez, melynek keretében a szovjet megszálló csapatok elhagyták a területét, semlegességét pedig a négy nagyhatalom együttesen garantálta.

Ahhoz, hogy a „magyar Proporz” – azaz a társadalom és a gazdaság pozícióit egy ide-egy oda alapon szétosztó nagykoalíció – nálunk csak időről-időre felröppenő ötlet maradt, nagymértékben hozzájárult, hogy a rendszerváltást a magyar nép távolról sem élte meg nemzeti sikerként, mint az osztrák az 1955-ös államszerződést. Ausztriában az ötvenes évek közepétől évtizedeken át az volt a közhangulat, hogy a belső stabilitást mindenáron meg kell őrizni, elsősorban azért, hogy a külső erők ne avatkozhassanak be a politikába. E cél megvalósítására a nagykoalíció alkalmas eszköznek bizonyult. Nálunk már csak azért sem gondolkodtak így 1990 után, mert a Szovjetunió meggyengülésével, majd felbomlásával megszűnt a külső nyomás, „szabad lett a pálya”. Így már a kerekasztal-tárgyalások jegyzőkönyvét sem írta alá az összes tárgyaló fél, és már a „négy igenes” népszavazás felszínre hozta a társadalmat megosztó mély érdekellentéteket.

Ebben az időszakban persze már kezdtek kiütközni a politikai patronázsként is emlegetett Proporz gyengéi is. A fekete-vörös osztozkodás a posztokon számos esetben a korrupció melegágyának bizonyult, számos botrány robbant ki, melyek azt bizonyították, hogy „az osztrák romlottságú Proporz-rendszer”, a „mindent átitató bürokratikus nepotizmus” fölött eljárt az idő. Az is kiderült továbbá, hogy az évtizedekig tartó nagykoalíció elhasználta a politikai pártokat, és lejáratta az egész osztrák politikai berendezkedést. Az ÖVP és az SPÖ ideológiai vonzereje megkopott, fenyegetésként merült fel, hogy az új erő, a xenofób FPÖ, melynek vezére, Jörg Haider élesen bírálta a Proporzot, egymaga többséget szerez, s felborítja a nagy centrumpártok hagyományos túlsúlyát az osztrák belpolitikában.

Magyarországon a Proporz-System javaslatával rendre a jobboldal állt elő, legalábbis az állami média, mindenekelőtt a televízió vezető beosztásainak megosztását illetően, „osztrák mintára”. Először az 1992-194-es „médiaháború” idején, majd utoljára 2002 után lehetett arról olvasni, hogy a Magyar Televízióban hasonló viszonyokat kellene létrehozni, mint az osztrákban, az ORF-ben, s esetleg az első állami csatorna lehetne a kormányzó pártok, a másik pedig az ellenzék vezetése alatt. De a választásokon vereséget szenvedett Orbán Viktor ilyen jellegű felvetésére Medgyessy Péter akkori miniszter úgy reagált, „hogy ha nem tetszik a médiarendszer, csináljon magának a jobboldal saját televíziót”. Ekkoriban már javában működtek a földi sugárzású kereskedelmi televíziós csatornák, a TV2 és az RTL Klub, de az állami televízió, a MTV nézettsége is jelentős volt. A jobboldal ebben a helyzetben úgy érezte, a sajtó nagyobb része „ellene dolgozik”, s ezért javasolta a nagykoalíciós hatalommegosztást, először az elektronikus médiában. De mert a baloldal ekkor még fölényben érezte magát, hallani sem akart a javaslatról.

Mindez azért jut az eszembe, mert napjainkra valóban „átlendült az inga” a médiában, és a jobboldal még a 2010-es választások előtt nyomasztó fölényre tett szert a tájékoztatásban. Kiszorította a baloldal bástyájának tartott Nap-keltét az anyagi források híján hosszabb ideig tartó vegetálásra ítélt állami televízióból, közben pedig megcsinálta „a saját televíziót”, méghozzá nem is egyet. Ezek nézettsége meghatározó lehet jövő tavasszal, a választási kampány idején. Pozíciói a nyomtatott és az internetes sajtóban is látványosan javultak, bár ettől még az újságok összpéldányszáma folyamatosan csökken.

Nem járt volna-e sokkal jobban a baloldal, ha elfogadja a jobboldal 2002-ig folyamatosan megismételt Proporz-ajánlatait? Dehogynem. És most nemcsak a médiáról beszélek. A nagy állami tulajdonban lévő szolgáltató vállalatoknál, például a MÁV-nál és a BKV-nál kirobbant korrupciós ügyek arról tanúskodnak, hogy a Proporz-rendszer elutasítása semmiféle garanciát nem jelentett a gazdasági visszaélések ellen, sőt, épp ellenkezőleg: a hatékony ellenzéki kontroll hiányában a kormányoldal politikusai sokkal tisztességtelenebbül bánhattak a közpénzekkel, mint az „egy poszt nekem – egy poszt neked” alapon működő Ausztriában. (Ahol egyébként például az állami tulajdonú bankok, illetve közművek több esetben is részt vállaltak a nagy politikai pártok finanszírozásában, és azok sem jártak rosszul, akik az ügyletekben közreműködtek.)

Nyilvánvaló, hogy most már meg kell várni a soron következő országgyűlési választások eredményét. Bár a közvélemény-kutatások szerint a Fidesz esélyes a győzelemre, távolról sem mindegy, hogyan végez eddig legerősebb riválisa, az MSZP. Amennyiben a szocialisták tisztes, középpárti eredményt érnek el, és nem töredeznek részekre, míg mondjuk a Jobbik csak kis pártként jut be a parlamentbe, meg lehetne fontolni egy racionális, kétpárti Proporz-rendszer kialakítását, ha nem is kormányzati szinten, de a jelentősebb állami intézményekben. Vagyis megváltozott körülmények között, de a jobboldal megismételhetné az ajánlatát, és ha az nagyvonalú, a szocialisták el is fogadhatják. Persze, a Proporz-System távolról sem csodaszer a politikai konfliktusok végletekig való kiéleződése ellen, gyengéivel mindannyian tisztában vagyunk. De annál a konstrukciónál, melyben 1990 óta élünk, még mindig tisztességesebb és hatékonyabb.

Pelle János