Enyhén szólva ellentmondásos, hogy ama orgánum (és vezető frontembere, illetve beosztottjai), melynek ellenőriznie kéne a kisember fölött hatalommal, befolyással rendelkező társadalmi alrendszereket, valójában rengeteg – gyakran szakmailag összeférhetetlen, etikátlanság gyanúját felvető  – szállal kötődik ez utóbbiakhoz. Bár a feladatot (s az ellátmányt) a honpolgároktól kapja, legtöbbször nem az ő szempontjaik szerint gondolkodik. Hanem önnön szekértáboros hovatartozása és/vagy a fejesekkel kötött üzletek logikája mentén.

„Soha nem merült fel kifogásként, hogy a köztévében sportszövetségi elnökként sporttárgyú interjúkat készít, beszélgetéseket vezet?” – teszi fel a kérdést a Népszabadság újságírója Gyárfásnak a vele készült interjúban. E kommentár írója örül, hogy végre nemcsak őneki tűnt fel ez a szituáció. Jó három éve ugyancsak a Népszabadság hasábjain tettem közé – jobb- és baloldali sportvezetőket egyaránt bíráló publicisztikámban –, hogy „üdvös lenne, ha a Schmitt elleni palotapuccs háttérembere, a Nemzeti Sport hasábjain már nyíltan trónkövetelőként fellépő úszószövetségi elnök, Nap TV-producer, MOB-alelnök Gyárfás Tamás hallgatna, amikor összeférhetetlenséget és összeegyeztethetetlenséget emlegetnek. Mert előfordulhatna-e civilizált országban, hogy valaki párhuzamosan legyen szponzori pénzekre ácsingózó sportvezető és vezetőtársait, sportolókat raportstílusban faggató (egy füst alatt közszolgálati műsorgyártó) sportriporter az állami tévében? Ez körülbelül olyan, mintha egy párt országgyűlési frakcióvezetője keresetkiegészítésként a köztévés Híradó riportereként is dolgozna. Gyárfás MOB-elnöksége tehát morális szempontból nem kevésbé aggályos, mint Schmitté 2003 óta.”

Megnyitva az összeférhetetlenségek sorának elemzését: miért is baj Gyárfás kettős – sportvezetői és sportriporteri  – jogállása? Nyilvánvalóan azért, mert pontosan tudjuk, mi egy sportklub, szakosztály – vagy mint jelen esetben: egy sportági szervezet, konkrétan az Úszószövetség – elnökének a dolga. Kilincsel, lobbizik, sürög-forog, kapcsolatot épít. Méghozzá üzletemberek, sportszergyártók, a sportfinanszírozásról döntő kormányemberek, polgármesterek háza táján. Főként azért, hogy ágazata több szponzorpénzhez, kerettámogatáshoz, lehetőséghez jusson. Ami teljesen rendjén való, ugyanis erre szerződött. Hézag akkor lesz a dologból, ha a sportpolitika egyik szereplője és oszlopa egyúttal a sportközélet újságírói ellenőr-inkvizítora is lesz. S azokat a vállalkozókat, sportvezetőket, politikusokat, akiket tegnap esetleg sikerrel fejt meg néhány (tíz)millióra, ma vagy holnap netán – valamilyen sportéleti apropóból – az általa vezetett közszolgálati médiastúdióban üdvözli. 

Az egykori Nap-kelte stúdió. Kötődéseik

Vajon nem veszélyes (ugyanakkor abszurd) helyzet az, hogy akiktől tegnap (és netán holnap is) pénzt akarok kérni a sportágamnak, azt kellene szigorú riporterként a sportügyben a köz javára elszámoltatni? De bizony az. Hogy lehet így megőrizni az elfogulatlanságnak nemhogy a tartalmi lényegét, de a felszíni látszatát? Egyértelműen, minden balsejtelmet kizáróan sehogy. Kideríthetetlen, hogy Gyárfás kérdéseit (és kérdezőit) épp mi motiválja: a (sport)újságírói hírérték-kalkuláció vagy a sportvezetői „felsőbb szempontok”, magasabb érdekek. 

Amikor a Nap-kelte esetén az elfogultság, összeférhetetlenség gyanújáról beszélünk, akkor – amint a mellékelt ábra is mutatja – az nem feltétlenül direktben politikai. Lehet gazdasági-szakmai is. Melynek a belpolitikai kötődései nem láthatóak azonnal. Tulajdonképpen eme összefonódás – látens, lopakodó tendenciaként – veszélyesebb, mint a nyíltan pártos televíziózás. Utóbbiról legalább azt mondhatni: nem árul zsákbamacskát. Elkötelezettségét, hovatartozását nyíltan felvállalja, így szándékai, a politikai befolyásolás törekvése könnyűszerrel átlátható. Ennél alattomosabb az olyanfajta elköteleződés, mely indirekt módon, látszólag a közérdek független szolgálatának örve alatt surran rá a képernyőre. Tipikus példája ennek az, mikor fővárosi tulajdonban lévő közműcégek, közszolgáltató intézmények vásárolták be magukat a Nap-kelte idejébe, hogy vezetőik beszélgethessenek Budapest gondjairól. 

Látszólag roppant tetszetős, hogy a víz-és gázművek, a közterület fenntartó szolgáltatások illetékesei közérdekű dolgokat osztanak meg a nézőkkel. Csakhogy az ilyesmi fölösleges és aggályos. Egyrészt nincs szükség a víz-és gázszolgáltatás, illetve a köztisztaság effajta „bújtatott reklámjára”. Ha a fentírt cégeknek mondanivalójuk van az ügyfél irányába, azt megtehetik pl. a számlát tartalmazó borítékba csúsztatott hírlevéllel, az online portáljukra felrakott tájékoztatással, lakóövezetbe kiragasztott plakátokkal, az MTI-nek küldött sajtóközleménnyel, stb. Valószínűleg ezek közül bármelyik olcsóbb, mint tévéműsort bérelni. Másfelől pedig: az önkormányzati tulajdonú cégek nyilván nem légüres térben mozognak. Hátuk mögött felsejlik a birtokosi jogokat gyakorló politikusok sziluettje. Ha önkormányzati cégpénzből futtatnak egy műsort, azzal nyilván az a cél, hogy az illető vállalatról (s rajta át közvetve a hatalomgyakorló lokális politikai többségről) kedvező, előnyös összkép rajzolódjon. 

Nyilván a riporter sem fog az interjúalannyal annyira keménykedni, ha tudja: a producer érdeke az, hogy a megrendelő elégedett legyen. (Tehát a jövőben visszatérjen.) Hogyan ellenőrzök egy olyan közjószágot, amely fizet nekem? Vagyis érdekeltté tesz sikerpropagandájában? Ráadásul egy ilyen „műsorvásárlás” napfényre kerülése láncreakciót indít el. Utána a néző ott is arra fog gyanakodni, hogy a behívott közszereplő kilóra megvette a műsort, ahol semmi ilyenről nincs szó. 

Összeférhetetlenségi listánk zárásaképp szót kell ejteni a műsorvezetők személyéről. Akik közül többen pont az irányzatos orgánumoknál való „fusizás” miatt távolítottak el tavalyelőtt a Nap-keltéből. Volt már kommentár e hónapban a Nap-kelte sajátosan értelmezett (bár a hazai pártos médiavilágban korántsem unikális) közéleti műsorelveiről. Önmaga ismétlésébe a szerző nem bocsátkozna. Hogy mégis újra diskurzus tárgya lehet a dolog, annak oka a minapi Gyárfás-nyilatkozat. Mint ismert, annak idején a Nap-kelte törzsgárdatagjait – Aczél Endre, Orosz József, Pallagi Ferenc – emiatt volt kénytelen beáldozni producerük. Tény, hogy – finoman szólva – nem szerencsés, ha a pártatlanságot elváró közszolgálati csatorna valamelyik „arca” másodállásban politikailag valahová húzó (vagy bulvárszínezetű) orgánumnál is jelen van. Nézzük, mivel próbálja utólag is megmagyarázni ezt a bizonyítványt Gyárfás. 

A hivatkozott Népszabadság-interjúban úgy védi a mundér becsületét: „Kérdezem én, hogyan lehet heti egyszeri alkalomra olyan, az ország életét meghatározó kérdésekből kiválóan felkészült riportereket találni, akik máshová nem kellenek? Ugyanez más megközelítésben: elvárható-e egy ereje teljében levő férfiembertől, hogy hetente pusztán három óra tíz percet dolgozzon, hiszen addig nálunk minden nap más műsorvezető szerepelt.” Gyárfás logikája fából vaskarika. A Nemzetbiztonsági Hivatal kémelhárító tisztjei sem azért nem „maszekolnak” magánnyomozó cégeknél, mert nem kellenének sehova, hanem azért, mert nem lehet. Mivel összeférhetetlen. 

A Nap-kelte urának szavaiból a „szolgáló médianemesség” gőgje csorog. Ama fajta hozzáállás, melynek vallója bizonyos szakmai-etikai normákat egy dzsentri nagyvonalúságával kezel, amellett önmagát pótolhatatlannak gondolja. Úgy vélvén: nekem el kéne nézni azt, hogy máshová is dolgozom, hisz ez csak a nélkülözhetetlenségem bizonyítéka. Pedig valószínűleg létezik országunkban hét darab olyan független újságíró, aki valamiképp túlélné, hogy az MTV-n kívül, másutt nem látható, hallható, olvasható. 

Kétségtelen, hogy a Nap-keltének a rendszerváltás idején voltak komoly fegyvertényei a demokratikus nyilvánosság épülésében. De az utóbbi nyolc-tíz évben a műsor leépült és kifáradt. Funkcióhalmozó médiaháborús veteránok öregfiúk-klubjává, a Hír Tv és Echo Tévé produkcióinak szoclib ellenpólusává züllött. Patetikusan úgy summázhatnánk: megkondult fölötte a lélekharang. 

Papp László Tamás