Gábor Eszter: nincs más megoldás, mint az autók kitiltása

HVG: A Gallup felmérése szerint a budapestieknek sokkal rosszabb a véleményük saját városukról, mint a kolozsváriaknak, a rigaiaknak vagy akár a miskolciaknak. A magyar főváros a 75 tagú európai mezőnyben a 12. legelutasítottabb. Miért utálják Budapest lakói saját lakhelyüket?

G. E.: Az alapbaj a 19. századra nyúlik vissza, egészen József nádorig. Ő mondta, hogy a városba házak kellenek, nem pedig fák. A magyar fővárosnak sosem volt pénze, hogy telkeket vegyen. Ezért a nagyobb építkezésekhez a tulajdonában lévő kerteket használta fel. Ez lett a veszte például a mainál sokkal nagyobb Városligetnek, a Festetics-, a Károlyi- meg az Orczy-kertnek. Hasonló történik manapság a Budai-hegységben. Mindenki azt hiszi, ha kivágja az összes fát, lebetonozza a telkét és odarakja a kocsiját, attól még megmarad a zöldövezet. Láss csodát, nem. Istenünk a gépkocsi. A bolsevikok „utolsó rúgása” volt, amikor megengedték, hogy az autók a járdára parkoljanak. Azóta a várost nem lehet takarítani, a gyerekeket nem lehet leengedni az utcára. Az ötvenes években, ami igazán nem volt aranykor, a házmesterek locsolták és felsöpörték a járdát, az utcaseprők a kocsiutat. A Szépművészeti Múzeumtól a Dunáig sétálhattunk. Amióta az M3-ast bevezették az Andrássy útra, ez a halállal egyenlő.

HVG: Ki kellene tiltani a városból az autókat?

G. E.: Nem nagyon látok más megoldást. Sydney belvárosába is csak taxival meg tömegközlekedéssel lehet bejutni, és a nagyváros lakói ezt elviselik.

HVG: Az utóbbi években szembetűnő volt a sok házbontás a belső kerületekben. Nevezhetjük ezt városrehabilitációnak, mint az önkormányzatiak, vagy a városvédőknek van igazuk, akik tarvágásról beszélnek?

G. E.: Alapvető probléma, hogy nálunk nem szeretnek vagy nem tudnak karbantartani. Egyszerűbbnek tartják házat rombolni, és újat építeni.

HVG: Száz éve is pusztítás előzte meg a ma csodált fővárosi épületek felhúzását.

Gábor Eszter

Debrecenben gyerekeskedett, apját a háborúban veszítette el, anyja 1956 után vándorolt ki az országból. A forradalom évében kezdte el és 1961-ben fejezte be tanulmányait az ELTE művészettörténet–történelem szakán. Szakmai karrierje akkor ívelt fel, amikor a Képző- és Iparművészeti Lektorátus keserves évei után 1971-ben a Szépművészeti Múzeumhoz került, ahol 1988-ig a könyvtár vezetője volt. Kezdetben 20. századi architektúrával foglalkozott, monográfiát írt a CIAM modernista nemzetközi építészszervezethez tartozó magyar csoportról és a fővárosi villákról. Szakterülete fokozatosan bővült a millenniumi, majd a 19. századi építőművészettel. A ma 72 éves művészettörténésznek a tömeges lakásépítésről, az Andrássy útról, Schickedanz Albertről vagy az Országházról szóló írásai alapműnek számítanak.

G. E.: Így van. Az Erzsébet híd miatt egy-két templom kivételével lebontották a belvárost. Tönkretették a szép, egységes, klasszicista Kirakodó (mai Roosevelt) teret. Budapest a rombolások városa, sosem azonosult igazán a múltjával. A Blaha Lujza téri Nemzeti Színháznak az volt az egyedüli bűne, hogy a metró aluljáróját nem tudták kialakítani az épület alapjától. Helyette rendbe pofozták az Izabella téri színházat, de az meg hogy néz ki ma? Az ember azt várja, hogy talicskán tolják el. Az új, Soroksári úti színház pedig a maga külső felszínességével, silányságával, belső használhatatlanságával korunk jelképe. Butaságnak vagy cinizmusnak tartom, amikor az úgynevezett ingatlanfejlesztők arra hivatkoznak, hogy egykor sem kímélték a régit. Mást kellene megtanulni a múltból. Már a 19. század elején rájöttek, hogy nem érdemes az utcakereszteződésekben a házakat derékszögben lezárni, le kell vágni a sarkot, és akkor lélegzetet adó kis terek keletkeznek. Azt is tudták, hogy a Dunát nem szabad a városról lefalazni, a hatvanas évek végén Finta József mégis ezt tette a Duna-Intercontinentallal. Bizonyos fantaszták ma azt képzelik, hogy ez a város majd New York lesz. Sosem lesz az. Nemcsak azért, mert nincs rá pénz, és mert Pest a Rákos homokjára épül, nem pedig bazaltra, mint Manhattan, hanem mert egy-két befektetőn túl nincs arra szüksége senkinek.

HVG: Ezek szerint elutasítja, hogy növeljék a beépítési magasságot Budapesten, és felhőkarcolók épüljenek?

G. E.: Nem mintha számítana a szavam, de határozottan ellenzem. Pestre nem azért jönnek a turisták, hogy megnézzék a Kálvin téri fél- meg negyedtornyokat. Ettől csak rosszul van mindenki, aki látott jól megkonstruált beton-üveg házat. Már előre látom, mi történik a közraktárakra épített CET-tel, a 25 méter magas üvegbálnával. Szokás szerint magasabb lesz, mint ami a tervben szerepel, és a dunai kilátásomat tönkreteszi. Emellett nincs az az isten, hogy Magyarországon egy görbe felületű üveget letisztítsanak, évtizedekig rakódik majd rá a szutyok.

HVG: Furcsán hat ez a vélemény a két világháború közti magyar modernizmusért lelkesedő művészettörténésztől.

G. E.: Nem hiszem, hogy itt ellentmondás lenne. Az akkori modernek minden naivitásuk és túlzásuk ellenére emberi léptékű tereket akartak létrehozni. A mai gyakorlat szinte csak az építtető érdekeit szolgálja. Már a nyolcvanas években foglalkoztunk azzal, hogyan lehetne megőrizni a pesti zsidónegyed arculatát, úgy, hogy közben – például az udvari szárnyak kibontásával – levegőssé váljon a beépítés. Csakhogy mindenhol azt hallottuk, hogy a beruházót ez így nem érdekli. Ezt hallani azóta is. Érdekes, hogy a ferencvárosi rehabilitáció során ezt a fellazítással párosuló kertesítést több tömbben is meg tudták oldani, miközben máshol egész kerületrészek tűnnek el a városmagból. A másik ingatlanberuházási típus, amikor a külső így-úgy megmarad, és az épületet belülről dúlják szét, mint az Andrássy úton. A 9. szám alatti, Kallina Mór tervezte házra például az ING bank építtetett toronyórát aranylánccal, szétverve az épület egységét és arányát. A szomszédban tíz éve úgy zajlott a „helyreállítás”, hogy a második emeleti gyönyörűséges intarziás parkettát csákánnyal verték szét. A felelősségre vont építésvezető csak annyit mondott, hogy a beruházónak nem felelt meg.

Gábor Eszter © Bánkuti András

HVG: A műemléki szempontokat akkurátusan figyelembe vevő felújítás nyilván több pénzbe kerül.

G. E.: Ebben sem vagyok biztos. De a kapott érték biztosan nagyobb. Az új kilincsek, kulcspajzsok, fémszerelvények vagy a készen kapható ajtók silányak, öt év múlva szemétre kerülnek. Ha az eredetit rendbehozzák, ötven évig nincs velük gond, és az ingatlan értéke emelkedik.

HVG: Az építészet mindig is erősen függött a megrendelő szándékától, a cechet végül is az utóbbi állja.

G. E.: Ybl Miklósnak megvolt a tekintélye a sertéskereskedő Geist Gáspár előtt, aki annyira meg volt hatva, hogy Kálvin téri bérháza építésénél szent volt az építész szava. Azóta az értelmiség általában is alaposan leértékelődött, és nem látni Ybleket sem. Az is igaz, hogy például Demján Sándor sem Geist Gáspár.

HVG: Van egyáltalán olyan, rendszerváltás után emelt épület vagy átépítés, amelyik elnyerte a tetszését?

G. E.: Mostanában leginkább az orbánhegyi Kálvin János Református Idősek Otthona tetszett, az építész Kálmán Ernő. Elvi kifogásom nincs az átépítések ellen, de rosszak a tapasztalataim. Elszúrták például a magyar modernizmus egyik kulcsépületét, a MÉMOSZ-székházat a Dózsa György úton. A Szépművészeti Múzeum felújításánál pedig az épület oldalbejáratát akarták volna megszüntetni, mert az építész nem tudta másképp megoldani a mozgássérültek bejutását. Csakhogy a historikus stílusú épületek egymásra merőleges tengelyeihez hozzányúlni dilettantizmus. A bejárati főlépcsőbe belevágni – ahogy most tervezik – szintén az.

HVG: Ha a helyzet ilyen rettenetes, miért lelkesednek mégis a külföldi turisták a magyar fővárosért?

G. E.: Sokan vannak, akik Bécsnél – amely megőrizte birodalmi és fennhéjázó jellegét – többre értékelik Budapestet, mert élettelibb és emberibb léptékű. Ennek a városnak az értékét a fekvésén túl mégiscsak az adja, hogy fennmaradt benne a viszonylag jó minőségű 19. századi építészet. Aminek az elherdálása viszont gőzerővel folyik.

HVG: Mekkora ebben a városvezetés felelőssége?

G. E.: Nagy. Budapestnek lényegében nincsen terve arra, hogy hova mit kívánatos vagy alkalmas építeni, és normális építészeti szabályozás sincs.

HVG: 1996 óta érvényben van a főváros településszerkezeti és területfelhasználási terve, a kerületeknek pedig van építési szabályzatuk.

G. E.: Persze, vannak ilyenek, de mind írott malaszt, ha megjelenik a befektető. A 23 kerület a város egészével mit sem törődve megy a saját feje után. Nézze meg a Kálvin teret, amin három kerület osztozik. Az elvileg vétójoggal rendelkező Kulturális Örökségvédelmi Hivatal is egyre kevésbé látja el a feladatát. Nem állítom, hogy mindennek úgy kellene lenni, mint a 19. században, de akkor meg volt szabva, milyen lehet az utca és az ott épített házak aránya. Nem lehetett 8 méter széles utcában 16 méter magas házat építeni, mert akkor nem jut be a napfény. A foghíjak beépítésénél elég lehet megszabni a párkánymagasságot és a minimális belmagasságot, a bontást azonban megszigorítanám. Tessék inkább kimenni a rozsdaövezetbe, és azt rendbe hozni!

ZÁDORI ZSOLT