Öreg hiba

A születéskor várható élettartam a következő évtizedekben minden uniós tagországban nő, Magyarországon is. Elvben tehát lehetséges, hogy az emberek zöme a mostaninál később lépjen ki a munkaerőpiacról. Csakhogy egy országos felmérésben a 45 éven felüli aktív megkérdezettek egytizedének munkát akadályozó, jelentősebb egészségproblémája volt, az 51–55 éveseknek pedig a többsége számolt be hasonlóról. Az ilyen állapotú munkaerő kétségkívül aligha képes megfelelni munkáltatója követelményének, a munkaerőpiacról való kihullása szinte törvényszerű. Holott léteznek követhető példák a folyamat visszafordítására.

Japánban program indult, amely hosszú távon befolyásolja a munkaerő egészségi állapotát. Már az iskolás gyerekeknek különféle légzési és relaxációs gyakorlatokat tanítanak, és az oktatási struktúrába építve eleve úgy szocializálják őket, hogy mindez életük szerves részévé váljon, mint az evés, az ivás, a tisztálkodás. Így a stresszhelyzeteket többnyire saját maguk is képesek megoldani. A távol-keleti kultúrákban a munkáltatók már régóta felismerték, hogy sokkal több profitot képesek termelni, ha megelőzik a foglalkoztatottak egészségromlását. Kötelező a munkavégzéstől elhasználódott testrészek megdolgoztatása, az eredeti „állapot” megőrzése. Egyes országokban kötelező a hosszabb pihenők beépítése a munkanapba.

Néhány nagyobb cégtől eltekintve ez a szemlélet hiányzik a magyarországi munkakultúrából. Az elterjedt vélemény szerint az a jó munkaerő, aki folyamatosan, hosszú időn keresztül, megállás nélkül dolgozik, az előbbi példákat pedig a cégvezetők többnyire szükségtelennek, sőt nevetségesnek tartják. A számítógép használata egyre kevésbé nélkülözhető a munkavégzéshez, és egészségügyi problémákat okoz. Ezt nem szükségszerű elfogadni. Csak éppen másképp kell gondolkodni, például elterjeszteni az eddig csak a betegség utáni rehabilitációban alkalmazott gyógytornát. Egy gyógytornász rendszeres beavatkozása – könnyen megtanítható, sokszor a munkahelyen ülve is végezhető gyakorlatsor – csodát művel, és megakadályozza az ilyen munkát végzők egészségromlását. A módszert a fiatalabbakra is ki kellene terjeszteni. Mindez már rövid távon is eredményes lenne, és jelentősen csökkentené az egészségügyre háruló kiadásokat.

Csírájában már nálunk is megmozdult valami. A Semmelweis Egyetem Egészségügyi Főiskolai Karának tankönyvében olvasható, hogy a leendő gyógytornászoknak „feltétlenül ismerniük kell a képernyő előtti munka egészségkárosító tényezőit – a mozgásszervi problémákat, a látásromlást, a pszichés megterhelést –, valamint azok megelőzésének lehetőségeit.” 2008-ban az Önkormányzati és Területfejlesztési Minisztérium 50 éven felülieket megcélzó, „szenior klubéletet” fejlesztő pályázatot hirdetett meg, amelyben heti 1–1,5 órás gerinc- és ízületitorna-program is szerepelt támogatható célként.

Nálunk a gyógytornászt elsősorban az idős korral, a betegséggel hozzák összefüggésbe. A megindult kezdeményezéseket senki sem terjeszti igazán, a foglalkoztatási, oktatási és egészségügyi elemek összehangolása hiányzik, a munkaadókat pedig semmi sem ösztönzi az egészségvédő szerep vállalására. Holott a mai harmincasok néhány év múlva negyvenesek lesznek, és rájuk kerül az idős munkaerő címkéje.

SZÉMAN ZSUZSA

(A szerző szociológus)