A déli radar védelmében - hol vannak a felelős politikusok?

Magyarország légterének ellenőrzése, illetve a légtér alatti területek védelme szükségessé teszi a határainkon túli légterekben zajló eseményeket is figyelemmel kísérő, előrejelzésre is alkalmas, nagy hatótávolságú radarok alkalmazását. Az ehhez szükséges három nagy hatótávolságú radarból kettő már működik: északra „néz” a bánkúti, keletre „néz” a békéscsabai radar. A déli, balkáni irányt jelenleg nem ellenőrzi az előző kettőhöz hasonló, nagy teljesítményű berendezés. Ez a harmadik magyar radar több éve legyártva áll a Marconi cég raktárában, sorsára várva.

Hollósi Nándor

Ezeknek a sokak által félrevezetően, nemes egyszerűséggel csak „NATO-radaroknak” nevezett, valójában magyar tulajdonú radaroknak a gyártását és részben a telepítés költségét a NATO költségvetése fedezte. Kétségtelen, a nemzeti rendszer működése során valósidejű információt szolgáltat a szövetség integrált légvédelmi rendszere számára is. Ez így természetes, hiszen a szövetségi rendszer az egyes nemzeti légtérellenőrző rendszerek összekapcsolását, információcseréjét jelenti.

Tény, hogy az elmúlt évtizedekben a határainkon túli légteret is összefüggően figyelő, három nagy távolságra „látó” radar lett volna az a védelmi célú beruházás, amely legjobban szolgálta volna a nemzeti érdekeket. Magyarország fontos védelmi kérdésekben nem lehet kiszolgáltatott, sebezhető ország, politikusai felelőtlen magatartása miatt. A Balkán fölé is „belátó” radar hiányában nincs összefüggő, nagy távolságú radarinformáció és ez a helyzet potenciálisan veszélyt jelent a nemzetre nézve.

A kilencvenes évek közepén hasonlóan fontos védelmi kérdésekről beszélgetve mondta nekünk egy francia tábornok: „Uraim, ha egy nemzet úgy gondolja, hogy vannak védelemre méltó értékei és érdekei, akkor kötelessége gondoskodni azok védelméről.” A gondoskodás azt jelenti, áldozatot kell hozni, többek között vállalni kell, el kell viselni a védelmi eszközök telepítésével, fenntartásával együtt járó esetleges környezeti kellemetlenségeket.

A magyar radarvita fő kérdése tehát nagyon egyszerű: úgy gondolja-e a nemzet és közvéleményt formáló politikusai, hogy vannak védelemre méltó értékei és érdekei? Az állampolgári válasz egyszerű: igen, vannak! Fontossági sorrendben: szeretteink és saját életünk, nemzettársaink élete, falvaink, városaink, kultúránk, az országunk mindenfajta infrastruktúrája, az élhető környezet.

Fenyegeti-e ezt bárki, bármi? Legyen a történelem a segítségünkre a válaszadásban. Talál-e valaki olyan európai vagy hazai biztonságpolitikai elemzést az 1987-89 évekből, amely figyelmeztetett volna egy olyan kiterjedt fegyveres konfliktus veszélyére a délszláv térségben, amely ebben a régióban végül több halálos áldozatot követelt, mint a II. világháború? Nem fog találni ilyet senki. Emlékszik-e arra valaki, hogy 1991 őszén egy este nagy hatóerejű, brit gyártmányú kazettás bombákat dobtak Barcsra? A bombák csak 300 méterrel kerülték el a város középiskolai kollégiumát. Megtörtént, pedig nem is álltunk hadban Jugoszláviával. A határ túlsó oldalán, egy elsötétített szerbiai repülőtéren néhány katona úgy gondolhatta, hogy nemzetük számára előnyösen fordíthatna a háború menetén, ha Magyarországot is sikerül bevonni a konfliktusba. Ennek a „hazafias cselekedetnek” a sikere csupán egy hajszálon múlott.

Akkor, azon az októberi estén nagyon jó lett volna ott délen, egy messze „látó”, magasan elhelyezett „őrszem”, hogy a készültségi szolgálatból riasztott vadászrepülőink időben és ne késve érkezzenek a támadó repülőgép fogadására. 

Ez volt akkor, de mi van ma? Ma béke honol országunk határainál. Nem szabad elfelejteni azonban, hogy a világban nyíltan vagy rejtetten sok szervezet, szervezkedés, csoport működik különböző politikai és etnikai alapú meggyőződések, vallási ideológiák alapján, az egész világot behálózó kapcsolati rendszerekkel. Céljuk egyes térségek, országok, ország-csoportok belső rendjének, külpolitikájának megváltoztatása. Mára Európában is mozgolódnak azok, akik a már lezárt etnikai, nemzeti kérdéseket akarják újra felnyitni. 

Tapasztalhattuk, hogy az Európai Unió és a NATO milyen nagy késésekkel, nagy tehetetlenséggel képes reagálni a felderítési hibák miatt előre nem sejtett, de mégis fellobbanó „tüzekre”. Itt ismét csak a délszláv válságra, mint példára érdemes emlékezni. Csak óvatosan jelzem, hogy a nagy ütemben bővített NATO és az Európai Unió is tele van immár a tagok közötti, különböző természetű belső feszültségekkel.

A radar telepítés nyolc éves története egy tipikus magyar abszurd. Sólyom László (mellesleg a Magyar Honvédség főparancsnoka) bakancsos-hátizsákos szerepvállalása a zengői bazsarózsák sérthetetlenségének érdekében - amelyhez zöldszervezetek hisztérikussá fokozott fellépése adta a körítést – megakadályozta, hogy a radar a védelem szempontjából a legjobb, legmesszebbre „látó” helyre kerüljön. A tubesi telepítés kérdésében pedig nemrég hangzott el Szili Katalin cinikus nyilatkozata az egyik napilapban: „Nem az én dolgom megmondani, hogy hol legyen a lokátor... annak idején még az Orbán-kormány vállalta, hogy Magyarországon elhelyezzenek egy ilyen radart. Ez nem a szocialista kormány vállalása.”

Lehet, hogy ma legtöbben azt gondolják, hogy a Magyar Köztársaságot semmilyen külső veszély sem fenyegeti az idők végezetéig. Ez azonban csak feltételezés – ezért egyet biztosan nem szabad megtenni: megfosztani az országot, állampolgárokat az őket jogosan megillető védelemtől. Tudnunk kell, ha továbbra sem lesz déli radarunk, akkor a kecskeméti vadászrepülő ezredünk és a győri légvédelmi rakétaegységünk egyébként meglévő képességei is leértékelődnek.

Közvéleményformáló, döntéshozó politikusaink hallgatásukkal, a szavazat maximalizálásra törekvő magatartásukkal és az utóbbival összefüggésben hamis állítások terjesztésével olyan felelősséget vállalnak magukra, amelynek súlyát nem érzik, és amiért később helyt kell állniuk. Rossz szolgálatot tesznek a hazának.

A szerző nyugalmazott vezérkarifőnök-helyettes, jelenleg a Zrínyi Miklós nemzetvédelmi egyetem oktatója.