A  pozicionálás a modern kampányharc egyik fontos fegyverneme, melynek keretében a pártok megpróbálják elhelyezni magukat a politikai térképen, elfoglalva azt a pozíciót, amely a legelőnyösebb üzeneteik és elképzeléseik közvetítésére. Ez egy összetett folyamat, és nem pusztán abból áll, hogy a pártok önmaguk helyzetét definiálják, hanem legalább ilyen fontos, hogy az ellenfelüket is igyekeznek pozícionálni, tehát beszorítani a riválist egy olyan pozícióba, ami számára kedvezőtlen.

Egy országgyűlési választási kampánynak számos rétege és dimenziója van, a kampány alapkarakterét az határozza meg, hogy melyik réteg válik dominánssá, mely dimenzióban alakulnak ki a valódi ütközőzónák. Az elmúlt években volt, amikor a kompetenciaharc, volt, amikor a tematizációs verseny, volt, amikor a politikusi karakter-párharc volt a meghatározó elem. Jelen pillanatban úgy tűnik, hogy az idei kampány fő vonulata a pozicionálási csata lesz. Mindhárom párt a negatív pozicionálás technikáját alkalmazza, tehát az ellenfelekhez viszonyítva igyekszik rögzíteni helyzetét oly módon, hogy megpróbálja egy platformra hozni a másik kettőt. Lássuk tehát, hogyan fest e pozícióharc mintázata az egyes pártok szemszögéből.

Fidesz-Jobbik párhuzam

A szocialista párt vádja, miszerint a Fidesz összejátszik a tőle jobbra elhelyezkedő szélsőséges erőkkel, több mint egy évtizedes múltra tekint vissza. Kezdete a jobboldali kormány idejére datálható, amikor a MIÉP-pel kötött titkos paktumokkal, és parlamenti összejátszással vádolta meg az akkori kormányzópártot az ellenzék (például a csonkakuratóriumok ügyében). Az ez irányú támadások tárháza azóta csak bővült, és az MSZP számtalan érvvel és eszközzel igyekezett alátámasztani a Fidesz szélsőséges hajlamait, kezdve az árpádsávos zászló témakörével, a Fidesz és a Jobbik helyi közgyűlésekben való együttműködésének felemlegetésén át, egészen a személyi kapcsolódások kimutatásáig: ide tartoznak Vona Gábor polgári körös múltját, vagy Wittner Mária nyilatkozatait és szerepvállalását firtató megnyilatkozások. Hosszan lehetne folytatni a sort, de mindenesetre annyi bizonyos, hogy a Fidesz és a Jobbik közötti frontális támadások elharapódzásával a szocialista párt Fidesz-Jobbik párhuzamra alapozott narratívája (ami az utóbbi időben egyébként is keveset hozott a konyhára) könnyen légüres térbe kerülhet, és ez esetben hiába hoz elő újabb és újabb bizonyítékot és érveket, a jobboldalon kiéleződő viszály könnyen hitelteleníti a párhuzamot.

Újszerű elhatárolódás

Korántsem tekint ilyen nagy múltra vissza, sőt kifejezetten új elemnek tekinthető, hogy a Fidesz az MSZP-t és a Jobbikot is szélsőséges erőnek minősíti, és mindkettejükkel elképzelhetetlennek tartja az együttműködést. Ezzel tulajdonképpen megtörtént egyfajta sajátos elhatárolódás, de persze nem pont abban a formában, ahogy azt a magyar baloldal elképzelte és elvárta az elmúlt években. Az utóbbi évtized elhatárolódási felszólításaira a Fidesz következetesen nem reagált, mondhatni elhatárolódott az elhatárolódástól, mert az nem illett bele az egy a tábor egy a zászló paradigmába.

A Fidesz attól félt, hogy ha éles határvonalat húz a tőle jobboldalra álló radikálisok és maga közé, azzal azt kockáztatja, hogy erőre kap egy radikális politikai erő, mely veszélyeztetheti győzelmét, illetve a jobboldal idealizált egységét. A Fidesz mindvégig arra számított, hogy megfelelően hangolt többszólamú retorikával magához tudja kötni a határvonalon álló szavazókat, és ezzel el tudja lehetetleníteni a radikális pártképződményeket, mint ahogy azt tette annak idején a MIÉP-pel. E koncepció értelmében a Fidesznek épp nem az elhatárolódás, hanem a határvonalak satírozgatása, elmosása állt az érdekében az átáramlás lehetőségének fenntartása miatt. Ehhez társult egy pragmatikus érvelés, mely szerint nem érdemes a kis pártokra szavazni, vagy megosztani a szavazatot, mert az csak a voksok elvesztegetését eredményezi; csak a Fidesz képes leváltani a baloldali kormányt, és csak a Fidesz elég erős ahhoz, hogy megvalósítsa céljait.

Mára a Fidesz számára is egyértelművé válhatott, hogy ez a stratégia nem vált be. A párt a szavazat-racionalizációban (a szavazók azon szándéka, hogy szavazatuk maximális mértékben hasznosuljon) bízott, és arra számított, hogy az átjárhatóság fenntartásával, a pragmatikus érvelés mellett, pusztán a Fidesz nagypárti vonzereje egyirányúvá teszi az átáramlás folyamatát. De nem így történt.

A helyzet ugyanis megváltozott. A jobboldali szavazótábor már biztosra veszi a Fidesz győzelmét, ilyeténképpen a tábor jobbszélén egyre halványodik az a szavazatkényszer, mely szerint a kormányváltás elengedhetetlen előfeltétele a Fideszre leadott voks, ráadásul a Jobbik parlamentbe jutásához egyre kevesebb kétség fér, így a rájuk leadott szavazat is egyre kevésbé tűnik elvesztegetett szavazatnak. Kialakult tehát a két szavazótábornak egy közös metszete, amelynek szélesedése már önmagában is kockázatokat rejt a Fidesz számára.

A pártok a választások során rendszeresen rendelnek saját használtra közvélemény-kutatási felméréseket a pártpreferenciák alakulásáról és azok dinamikájáról. A Fidesz vezetői a legutóbbi adatokból azt szűrték le – minden jel erre mutat – hogy a két szavazótábor közös metszetének szélesedése és belső mozgásai elérték azt a kritikus pontot, ahol már nem, vagy csak részben tartható fenn a korábbi stratégia. Feltehetően ez a taktikai lépéskényszer eredményeképpen a Fidesz és holdudvara annak ellenére indított frontális támadást a Jobbikkal szemben az elmúlt hetekben, hogy ez a lépés nem illeszkedik a párt kockázatkerülő kampánystratégiájába.

Húsz évet a húsz évért

A pozíció-háromszög harmadik csúcsán elhelyezkedő szereplő, a Jobbik kampányában is új elemnek számít a Fidesz és az MSZP összemosása. Ugyanakkor hozzá kell tenni, hogy a Jobbik hátországához tartozó alternatív nyilvánosságban (blogok, honlapok, fórumok, stb.) már régóta egy kalap alá veszik a két pártot, tehát csak idő kérdése volt, hogy ez a hivatalos kampányban hangsúlyossá váljon, és a központi szlogenek szintjén megjelenjen.

A „húsz évet a húsz évért” szlogen és a hozzá kapcsolódó retorikai érvelés a Jobbik kommunikációjának központi elemévé vált – nem véletlenül. Ennek a narratívának alapvetően két rétege van. Az egyik réteg tulajdonképpen nem más, mint a Fidesz elszámoltatási tematikájának radikálisabb és hangzatosabb változata. A másik réteg viszont már a Jobbik rendszerellenes narratívájához kötődik, és az egész rendszerváltás tagadásán alapul, megtoldva egy jó adag elitellenességgel. Figyelembe véve a jelenlegi elitellenes közhangulatot (még a legnépszerűbb pártpolitikusok népszerűségi indexe is ötven százalék alatt van) és protest politikai atmoszférát, ezzel a kétrétegű retorikával a Jobbik nemcsak kifoghatja a szelet a Fidesz elszámoltatási tematikájának vitorláiból, hanem könnyen ellene is fordíthatja, kiterjesztve az elszámoltatás igényét az egész politikai elitre.

Miközben az MSZP erőtlenül és alacsony akciórádiusszal igyekszik érvényesíteni saját pozicionálási taktikáját, a valódi pozicionálási küzdelem színtere áthelyeződött a Fidesz és a Jobbik közötti frontvonalra. A Fidesz szavazatmaximalizáló, kockázatkerülő stratégiát folytatott a kampány során, a Jobbik ellene indított támadásai viszont elérték azt a szintet, amikor a két komponens, a szavazatmaximalizálás és a kockázatkerülés már nem összeegyeztethető.