Túlélési tanácsok kezdő és haladó választóknak

Kezdjük rögtön azzal: a politika nem fair játék. Sokkal kevésbé az, mint pl. a mostanság sokat szidott bank-és tőzsdevilág. Ha valaki pénzt kér egy banktól, aztán a kamatok egekbe mennek, vagy értékpapírokat vásárol, amivel bukik, a negatív fordulat következményeit kizárólag (vagy főként) ő szenvedi el. Ez nem jó, de mégiscsak az ő döntése, kockázatvállalása volt. Míg a politikában a kormány húsba vágó döntéseit az is elszenvedi, aki másra szavazott (vagy el sem ment szavazni.) Tehát első szabály: ez nem pókerparti. Be kell szállnod mindenképp, mert itt akkor is bukhatsz, ha csak kibic vagy, netán be se léptél a kaszinóba!

Tisztázd, miért szavazol a fennálló kormánypárt ellen? Ha úgy érzed, a hatalmon lévők méltánytalanul kárt okoztak neked, büntesd meg a mindenkori kormányt, jogod van hozzá. De mielőtt ezt tennéd, vess számot önmagaddal is! Miért akarsz tulajdonképpen ellene szavazni? Azért, mert csalódtál benne, vagy azért, mert mindig is rühellted, a szíved mindig is másfelé húzott, s a kormány intézkedései csak ürügy, hogy még jobban szidhasd? Mindkettő legitim választói magatartás. Csak akkor nem árt különválasztani. Ha csalódtál az egyikben, akkor ez a legjobb ok rá, hogy ne bízz fenntartás és kritikai attitűd nélkül a másikban sem. Akit egyszer már átvertek, aki már felült hazugságoknak, jobb, ha vigyáz, és a hideg levest is megfújja. Amennyiben viszont „hitből” utálod a jelenlegit és szavazol a jövőbelire, akkor úgy tisztességes, ha ezt magadnak (és környezetednek) is bevallod. Ha ezt megteszed, utána nyugodtan felvállalhatod véleményed: „Nekem ez a kormány világnézetileg nem szimpatikus, tehát a megszorítás is rosszabbul esik tőle. Egy, nekem ideológiailag testhezállóbb hatalomtól szívesebben fogadom még a keserű pirulát is!” Ha ez a vallomást nem teszed meg, akkor rettentő kínos lesz, hogy ama népszerűtlen intézkedést, amit az előző kormánynál dühödten bíráltál, a másiknál lojálisan bólogatva elfogadod. 

Tisztázd, miért is szavazol a kormánypárt mellett? Ugyanígy a kormány híveinek is érdemes gondolkodóba esni, miért is szeretik a hatalomgyakorlókat? Azért, mert szakmailag jól kormányoznak, vagy azért mert annyira utálod az ellenzéket, nehogy már annak legyen igaza? 

Minél kisebb a kenyér, annál nagyobb a cirkusz! Mennél nagyobb a válság, annál több lehetőség nyílik a nélkülöző, hiányt szenvedő emberek manipulálására, populista átverésére, a tudatlansággal (vagy ideológiai csőlátásból eredő tudati résekkel) történő visszaélésre. Vélt és valós fenyegetésekkel való ijesztgetésre. Rettegő ember pedig még a létező veszélyt sem tudja helyesen kezelni. Ez a politikai horror-műfaj. A torz, groteszk ruhát öltött horrorfilm-hős lehet hátborzongató vagy mulattató bohóc, attól függ, ki hogy nézi! De azért a bankszámlánkat egyik esetben sem bíznánk rá, hát ne tegyük az adónkat sem az ő kezébe!

Ínyencből nem feltétlenül lesz jó szakács. Gyilkos tollú színikritikusból sem biztos, hogy zseniális rendező válik. Ezek ugyanis nem fedik le egymást. E sorok írója biztos, hogy csapnivaló politikus lenne. A politikacsinálás ugyanis gyökeresen más képességeket igényel, mint a politikabírálat. Ugyanez a helyzet a szélsőségekbe átcsapó társadalom-és rendszerkritikával is. Abban még csak-csak, úgy-ahogy igaza van, hogy baj történt. Ez nem nagy kunszt amúgy. A motor hangjából egy műszaki analfabéta is tudhatja: ez az autó rossz. De nem fogja megjavítani, sőt: valószínűleg még nagyobb galibát okoz. Ami után mehetünk a roncstelepre. A szélsőségeseknek igazuk lehet sok részletkérdésben (még ha igazuknak ostoba, előítéletes, szalonképtelen, sértő és általánosító módon adnak is hangot), viszont a gondokat az ő receptjük csak fokozza – netán gyógyíthatatlanná teszi. 

Demokráciában a népakarat teljesülése alapkövetelmény, ugyanakkor a népakarat nem lehet korlátlan és parttalan. A kormány, de még a parlament egésze sem „a nép” akarata, csupán a nép egyik – nagyobbik – részének akarata. A nép (illetve annak különböző részei) legitim módon csak olyat akarhatnak, ami összhangban van a demokráciával, a jogállammal, az alkotmányossággal. Nem akarásnak nyögés a vége, túl nagyot akarásnak viszont földre huppanás. Akarhatunk mi bármit, nem hozható összhangba a geopolitikai és világgazdasági realitásokkal. A nemzetközi pénzvilág nem kötelezhető népszavazással arra, hogy biztosítsa a mi jólétünket. 

A politika mentálisan veszélyes drog lehet. Olyan, mint a gyógyszer: mértékkel (és előírás szerint) fogyasztva használ, túladagolva árt. Rengeteg embertársunk van idehaza, aki szó szerint belebetegedett és belezavarodott a politikába. Ennek kétféle jele van: a másnapos csömör, mindenféle politika görcsösen frusztrált elutasítása. Kiégett, kiábrándult üresség. A másik, hogy nem tud „kritikusan lojális” lenni egy párthoz. Csak vakhitű. Ráadásul nem valamiért, hanem valami ellen határozza meg önmagát. Gyűlölködik, „jobb” esetben felemészti a lelkét, rosszabban ön-és/vagy közveszélyes lesz. Ide juthat bárki, ha a politikában minden bánatra gyógyír kábítószert lát. 

Választói önbecsapás: „az okos politikusokat szeretem”. (Pillanatnyi imádottját egyenesen zseniálisnak tartja.) Az átlag politikus meg az „okos” választóért rajong, aki éles eszét azzal bizonyíthatja, ha rá szavaz. Valójában a tipikus választó nem okos és népszerűtlen dolgokat akar visszahallani politikusától, hanem saját, gyakran irracionális meggyőződését – csak választékosabb hangszerelésben, hogy racionálisként hangozzék. A tipikus politikus meg lelke mélyén a könnyen manipulálható polgárt kedveli – akivel nincs sok hézag. Kérdés, tud-e hatalom és polgár kicsinyes önérdekétől, pártérdekétől legalább a választás után elszakadni? Mert azt kellene! Jobban, mint húsz év óta bármikor!