Elektronikus szégyenfalat állított fel Hódmezővásárhely önkormányzata. A két részletben publikált lista betűrendben, születési dátummal együtt tartalmazza azok nevét, akik – a polgármesteri álláspont szerint – visszaéltek a szociális támogatással, gyaníthatóan valódi rászorultság nélkül és/vagy rosszhiszeműen akarták igénybe venni. A névsorban szereplők azért lettek kizárva a segélyezési rendszerből, mert „a várostól segélyt, támogatást igényeltek, de azt mégsem vették át, vagy a megítélt támogatást, a felajánlott munkát később visszautasították, ezzel több, ténylegesen rászoruló polgárt kiszorítottak a támogatási rendszerből.” Kiderül a hivatal sajtóközleményéből az is, hogy „legnagyobb számú visszaélés a magukat tartósan munkanélkülinek és rászorulónak vallók között tapasztalható. Számukra az önkormányzat a közcélú foglalkoztatásban munkát ajánlott, ez a 28.800 forintos támogatás helyett a minimálbért jelenti. A listából látható, hogy 82 igénylő meg sem jelent a kiközvetítésen, 66 ember nem vállalta el a munkát, míg 22 esetben ittasság vagy egyéb magatartásbeli ok miatt megszűnt a munkaviszony.”

Ősi kaloda

Fenti intézkedés politikai és jogvédelmi tiltakozást generált. Az LMP és a TASZ törvénytelennek, valamint immorálisnak tartja a dolgot. Vizsgálatot rendelt el az adatvédelmi biztos is. Lázár János városatya (egyben kormánypárti frakcióvezető) úgy reagált: „Azoknak az adófizető polgároknak, akik tisztességesen dolgoznak és tisztességesen adóznak, joguk van tudni, hogy kik azok, akik az általuk befizetett összegekkel és a szociális segélyezés rendszerével visszaélnek. Jogszerűtlen az, ha valaki segítséget kér és kap az államtól, az adófizetők közösségétől, a Vásárhelyi Polgárok Közösségétől, és nem veszi igénybe az ingyen ebédet, illetve a közmunkára nem jelenik meg, holott ez számára kötelesség, és nem lehetőség.” Valamit érdemes rögtön tisztázni: a szociális – étkezési, lakhatási, iskoláztatási – támogatás, szemben pl. a családi pótlékkal, és más juttatásokkal, nem alanyi jogon kapható. A segélyt odaítélő önkormányzat feltételekhez, így rászorultsághoz, munkavégzéshez kötheti. Illetve azt is teheti, hogy pénz helyett más úton (térítésmentes ellátás, közműdíjak átvállalása, étel-és ruhaosztás, stb.) támogassa a rászorulókat. Akik az előfeltételt nem teljesítik, vagy az ilyen segítséget visszautasítják, azok természetesen jogosan zárhatók ki a rendszerből. Cikkíró régóta híve a segélyrendszer felülvizsgálatának. Ami magában foglalná a jogosultság/rászorultság szigorúbb ellenőrzését, illetve a célzott, készpénz helyett tankönyvvel, gyógyszerrel, gyógyeszközzel, élelmiszerutalvánnyal, adósságok elengedésével, stb. történő, feltételekhez kötött segítséget. Ezzel tehát önmagában semmi gond nincs. (Feltéve, ha az intézkedés tényleg jogos, szakszerű volt.)

Dilemma ott rejlik, hogy lehet-e a segélyletiltás jogszerű intézkedéséhez olyan „mellékbüntetést”, plusz szankciót csatolni, hogy az önkormányzati határozat tényét – az érintettek nevével, személyes adataival – bárki számára hozzáférhetővé teszem? Hisz nyilvánvaló: a kizártak számára a feketelistára tétel egyfajta digitális pellengér vagy kaloda. A pedagógiai célú megszégyenítés eszköze. S ez már korántsem csak a hódmezővásárhelyi rendelkezésről szól. Igazságszolgáltatásunkban az elmarasztalás, büntetés, büntetett előélet nyilvánossá tételét a jog alapjáraton nemhogy nem tiltja, hanem egyenesen előírja. A bírósági tárgyalások (az államtitok vagy egyéb dolog miatt titkosított ügyeket leszámítva) bárki számára látogathatóak. Hasonlóan a földhivatali és cégbírósági adatbázisokhoz. Priuszát nehezen tudná bárki elleplezni, hisz szinte az összes legális munka alapfeltétele az erkölcsi bizonyítvány. Amit gyakran egy komolyabb ingatlanbérleti vagy hitelfelvételi szerződésnél is kiköthetnek. Pénzintézetek is lajstromot vezetnek a hanyag, vétkes, nem fizető, tehát „sáros” adósokról. E sorok írójának a büntetőbírósági, szabálysértési stb. ítéletek/határozatok nyilvánosságának szankciójellege ellen sem volna önmagában kifogása.

A szabálysértési és büntetőbírósági ügyek nyílt tárgyalású jegyzőkönyvei, ítéletei elvileg ma is kutathatóak. Nehezen is lehetne másként. Ha ugyanis egy ügyészi vádbeszéd, igazságügyi szakvélemény, bírói indoklás szóbeli előadását akárki végighallgathatja, akkor az nem titkos, bizalmas jellegű többé. Amennyiben pedig ez ott, élőben megismerhető, ugyan miért ne legyen később, jegyzőkönyvi formában is az? Más kérdés, hogy ez a publicitás ma igencsak szűk. A tárgyalóterem befogadóképessége miatt eleve nagyon limitált számú hallgatóság kísérheti mindössze figyelemmel az ítélkezést. A média csak a közéletileg releváns ügyekben tudósít a dologról, s akkor is csak félperces riportokban. A bírósági archívumok pedig – infrastrukturális helyszűke miatt – tömegméretekben aligha állhatnak az iratokba betekinteni akarók rendelkezésére.

Más volna a helyzet, ha a büntető és szabálysértési tárgyalások az igazságszolgáltatás nyilvánosságának jegyében pl. webkamerán át, egy intézményi honlapon mindenki számára követhetőek lennének. Valamint a bűnözőket, a szabálysértőket elmarasztaló jogerős határozat, ítélet a hivatalos oldalról szöveges formátumban is letölthető volna. Bárki rákeres­hetne: éppen kit ítéltek el garázdaság, gyorshajtás, ittas vezetés, birtok- vagy csendháborítás, vagy mint esetünkben: „segélycsalás”, illetve keményebb bű­nök miatt. Hódmezővásárhelyen lényegében ez történt.

A  jogvédők pont ez ellen tiltakoznak. Mondván: ez gyakorlatilag, de facto törvénytelen pluszbüntetés. Hiába nyilvános az ítélet, a határozat, amíg csak nyomtatásban és élőszóban az, addig közszerepet nem vállaló magánemberek esetén a bírósági/önkormányzati dolgozókon kívül maximum a gyér hallgatóság és/vagy pár jogszociológus, jogtörténész kutató fogja megismerni. De ha az igazságszolgáltatási, szankcionálási folyamatot kitesszük a világhálóra, akkor kisemberek piti bűneit milliók tanulmányozhatják. Beleértve a szűkebb lakó- és munkakörnyezetet, szomszédokat, iskolatársakat, barátokat, kollégákat, a tágabb rokonságot is. Ez pedig nyilván együtt járhat valamilyen szintű morális kiközösítéssel. Az illetőkre ráragad a törvénysértés elektronikus billogja. Mindez igaz, de önmagában nem diszkvalifikálja ezt a büntetésformát. Sőt, fair alkalmazása egyszerre teheti a jogszolgáltatást hatékonnyá és humánussá. Alternatív, opcionális vezekléslehetőségek közötti döntés lehetőségét kínálva a bűnösnek.

Például: valaki, egy jelentéktelen átlagember részegen gázolt, verekedett, évek óta nem fizetett tartásdíjat, állatkínzást követett el stb. A bíró választást kínál neki: első lehetőség, hogy tényleges, letöltendő jellegű börtönt kap. Ha erre rábólint, akkor bűne szűk, offline körben marad. Csak a kisszámú hallgatóság és az irattár tudományos kutatói ismerik meg. Másik változat, hogy nem kell rácsok mögé vonulnia. Büntetését próbaidőre felfüggesztik. Viszont, ha emellett dönt, akkor vétkének ténye, ítélete online verzióba kerül. Vezeklése nem elzárás, hanem a közösség averziója, megvetése, felháborodása lesz. Neki kell döntenie, mi a jobb: lehúz valamennyi időt a sitten, de bűne nem lesz közszemlére téve. Vagy szabadon elsétál, ám mindenki tudni fog róla.

A hódmezővásárhelyi ügyben ráadásul nem árt figyelembe venni még egy tényt sem: van a normasértő, beilleszkedni nem akaró (vagy önhibáján kívül nem tudó) rétegeknek egy olyan szegmense, akiket hagyományos (egyúttal diszkrét) módon nemigen lehet eredményesen szankcionálni, jó útra téríteni. Ha egy önálló jövedelemmel, saját lakással rendelkező ember tilosban parkol, birtokháborítást követ el, adót csal, pénzbüntetéssel hatékonyan elrettenthető. A több tízezres (vagy akár százezres-milliós) bírság jelentős érvágás. Ha nem fizet, a közhatalom jelzáloggal terheli és lefoglalja házát, kocsiját. Egy segélycsalás (vagy rosszhiszemű segélyigénylés) tudatos elkövetőjét viszont sokszor nem lehet így visszatartani. A lumpentársadalom tagjaként él, bejelentett jövedelme nincs, feketemunkából vagy bűnözésből vegetál. Ha megvonják tőle a segélyt, a környezetét terrorizálva próbál másokból pénzt kizsarolni. Alanyi jogon kapott gyermeknevelési célú hozzájárulását is szenvedélybetegségére, játékgépre, alkoholra költi. A pénzbüntetést úgysem lehet rajta behajtani, lévén, hogy szociális bérlakásban lakik. A börtönök pedig túlzsúfoltak, mindenféle kisstílű stikliért nem lehet odaküldeni. A megszégyenítés azonban kreatív szankció lehet. Hogy még a fotóját is odabiggyesztik a listára. Üzenetül az adófizetőknek és a jogkövető segélyezetteknek: ez a polgártársunk igényt tart a közösség támogatására, ám tenni érte semmit nem hajlandó. Annyit sem, hogy odamenjen az ételadagért (vagy ha már nem kell, visszavonja kérelmét), hogy a köz javára végzett hasznos (vagy akár csak jelképes) tevékenység formájában ledolgozza annak egy részét, amit másoktól kapott.

Tudom, hogy a segélyrendszer ezer sebből vérzik. Minden további nélkül lehetséges, hogy vannak, akik tévedésből, önhibájukon kívül kerültek a listára. Nekik – ha mindezt bíróság is kimondja – kártérítés és kompenzáció jár az elszenvedett sérelemért. Egy ilyen új rendszer bevezetésekor tájékoztatni kell a segélykérelmezőket, hogy a feltételek be nem tartása ilyen szankcióval is jár. S ennek tudatában adják be az igényt. Mielőtt a lista élesedik, fellebbezési lehetőséget kell biztosítani az érintetteknek, hogy jóhiszemű, önhibán kívüliségüket igazolhassák. Az ombudsmani vizsgálatnak kell tisztáznia: a gyakorlatban is sportszerűen járt-e el az önkormányzat? Semmiképp nem kéne azonban a kezdeményezést teljes mértékben elvetni. Melynek annyi haszna bizonnyal van, hogy vitát provokál a krónikus segélyanomáliákról.