Kétség sem fér hozzá, hogy a költségvetési vita új fejezetet nyit a Fidesz kormányzásában. Az elkövetkező időszak igazi tétje, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszere (NER), mint szimbolikus keretrendszer kiállja-e az idő próbáját. A Nemzeti Együttműködés Rendszerének ideája fogta össze és foglalta keretbe a kormány lépéseit, ez adta az elmúlt fél év szerteágazó intézkedéseinek emocionális töltetét és kötőelemét. Ám eddig döntően olyan intézkedésekről volt szó, amelyek nagyrészt illeszkedtek a választók elvárás-horizontjához, most azonban számos olyan döntés kerül napirendre (25-30 ezres elbocsátás a közszférában, közalkalmazottak jogállásának módosítása, reálértéken kevesebből gazdálkodhat jövőre az egészségügy, családi pótlék-jogosultság korlátozása stb.), amely választói érdekeket sért, és ezzel valódi erőpróba elé állítja a NER-t.

Az Orbán-kormány

Horváth Szabolcs

Sokan persze eleve hamvába holt koncepciónak tartják a Nemzeti Együttműködés Rendszerét, mások szerint most vérzik el, épp az Alkotmánybíróság jogkörét szűkítő elképzelés által kiváltott közfelháborodás adta meg a kegyelemdöfést. Csakhogy a NER ideájának nem az együttműködési kitétel a lényege; az már a keletkezés pillanatában nyilvánvaló volt, hogy nem kíván a nyugati konszenzusmodellek talaján álló együttműködést kialakítani sem a pártpolitikai szereplőkkel, sem a társadalmi csoportok nagy érdekvédelmi szerveivel.

A NER lényege egy új rendszer létrehozása, hívjuk azt nemzeti együttműködésnek vagy bármi másnak, tehát egy a korábbi rendszert felülíró, bizonyos mértékig azzal szembenálló értékvilággal rendelkező rendszer kiépítésének igényével lép fel. Vagyis a hangsúly messze nem az együttműködési komponensen van, hanem a rendszeralapításon, következésképpen a NER koncepciója egy kvázi-rendszerváltást takar, melynek bázisát az alkotmányozó potenciállal felruházott kétharmados többség szolgáltatja.

Az alkotmány-előkészítő munka már javában folyik, és pár hónap múlva már új alkotmánya lehet az országnak (a kitűzött határidő 2011 tavasza), és bár azt homály fedi, hogy az elképzelések szerint közjogi értelemben az új rendszer mennyiben tér el a jelenlegitől, a kormányoldal már a készülő új rendszer szemszögéből tekint a jelenlegi normákra és keretekre. Ilyenformán ideiglenesnek és felülírhatónak érzi őket (az AB kapcsán kirobbant vitában meg is jelenik ez az attitűd Orbán Viktor részéről: „itt áll a régi alkotmány, és az Alkotmánybíróság nem tehet mást, mint hogy a régi, ideiglenes alkotmány alapján minősíti a kormány indítványait”).

A NER sorsa, és bizonyos értelemben a kormányzás sikere is azon múlik, hogy a választópolgárok (kiváltképp a saját szavazótábor) az új rendszer, egy új Magyarország létrehozásának kedvéért hajlandóak-e a szokatlan és a szokásjogi normákat sértő eszközöket is elfogadni. A kormányoldal ugyanis döntései meghozatalánál szinte kizárólag a szavazók preferenciát veszi figyelembe, láthatóan hidegen hagyja a gazdasági szereplők, az értelmiség (legyen az bal- vagy jobboldali), az ellenzéki pártok véleménye és háborgása. A Fidesz görcsösen meg akarja őrizni támogatottságát, egyben akarja tartani heterogén szavazótáborát, és ez a szavazó-orientált kormányzati szemlélet olyan kényszerpályára küldte a kormányzást, ahol csak szokatlan és radikális lépésekkel (egy-egy ágazatra kivetett különadó, a magánnyugdíj-befizetések átirányítása) tud a helyzeten úrrá lenni.   

Persze a kormánynak volt választási lehetősége, de azt látni kell, hogy a döntési alternatívák egyike sem lehetett túl szívderítő a Fidesz számára. Azután, hogy Brüsszel egyértelművé tette, hogy nem tolerálja a költségvetési hány elengedését, és egyértelművé vált, hogy a kormánynak a konvergencia-program tervszámaihoz kell tartania magát, a Fidesz mozgástere meglehetősen leszűkült, és alapvetően két út mutatkozott számára. Az egyik, hogy elismeri, hogy – ellentétben azzal, amit 2008-óta hirdetett – nem létezik megszorítások nélküli válságkezelés, illetőleg nem lehet válságidőszakban adót csökkenteni, és – ígéreteit meghazudtolva – sutba dobja az adócsökkentési terveit, és további (enyhébb) restrikciót érvényesít a kiadási oldalon. A másik út, hogy igyekszik betartani választási ígéreteit, a költségvetés réseit pedig formabontó, radikális eszközökkel próbálja meg betömni, és élve kétharmados felhatalmazásával minden akadályt eltakarít ezen eszközök útjából (még akkor is, ha ez az akadály történetesen az Alkotmánybíróság vagy a népszavazás intézménye). 

Nehéz megmondani, hogy a kialakult helyzetben az arányok jobb megválasztásával lehetett volna-e egy olyan arany középutat találni, amely nem okoz tetemes hitelvesztést, illetőleg nem kérdőjelezi meg a Fidesz jogállami elkötelezettségét sem. De ha volt ilyen középút, akkor azt nem sikerült megtalálni, és a kormányoldal minden bizonnyal úgy élte meg a döntési helyzetet, hogy e két út közül kell választania, és úgy ítélte meg, hogy a második út jelenti számára a kisebb kockázatot.    

Tagadhatatlan ugyanakkor, hogy a Fidesz maga jelölte ki saját mozgásterének határait, és önmagát lavírozta ebbe a döntési helyzetbe. Ha lennének hagyományai Magyarországon a középtávú politikai tervezésnek, akkor ez a konfliktushelyzet könnyedén elkerülhető lett volna. A Fidesznek nem meglepetésszerűen pottyant az ölébe a hatalom, 2008 óta egyértelműnek tűnt, hogy a Fidesz kerül hatalomra; kormányra kerülés előtt jó előre ki lehetett volna dolgozni a nagy ellátórendszerek átfogó reformtervét, a kormányzás megkezdésével el lehetett volna indítani a szerkezeti átalakítások első ütemét, és akkor a költségvetési tervezés sem okozott volna ilyen fejtörést, hovatovább 2012-re egy hosszútávon is fenntartható kiadási struktúrát is el lehetett volna érni. 

Ez lett volna az ideális forgatókönyv, csak sajnos már hozzászokhattunk, hogy Magyarországon semmi nem az ideális forgatókönyv szerint alakul. Az mindenesetre prognosztizálható, hogy nem ez volt az utolsó ilyen konfliktushelyzet, sőt jelenleg úgy tűnik, hogy az alkotmányozás kapcsán még az eddigieknél is kiélezettebb vitákra számíthatunk majd.