Már a nyolcvanas években nyilvánvaló volt, hogy a kirovó-felosztó nyugdíjrendszer elfogadható szinten történő fenntartása nem egyeztethető össze Magyarország hosszúlejáratú demográfiai fejlődésével. Ebből a felismerésből indult ki az 1996-os nyugdíjreform, amely megalapozta a kétpilléres kötelező nyugdíjrendszert. A kötelező, tőkefedezeti magánpénztári tagság fokozatos bevezetésének célja a gyengélkedő kirovó-felosztó rendszer részleges tehermentesítése volt. 

Megjött a nyugdíj

Az első javaslatokban az szerepelt, hogy a magánpénztárba a tagok 10%-os járulékot fizessenek be. Medgyessy Péter, akkori pénzügyminiszter, ezt 8% -ra mérsékelte, (ő tudja, miért) majd a járulék 1998-tól kezdődően lépcsőzetes 6-7-8 % lett. Ezek a számok azért fontosak, mert minél nagyobb az százalék, annál nagyobb a kirovó-felosztó rendszer jövőbeni tehermentesítése. Ugyanakkor, miután a magánpénztárba történő befizetés csökkenti a befolyó járulék összegét, amely kiesést az államkasszának pótolnia kell, ennyivel növelik a mindenkori költségvetés körül bábáskodók gondjait. 

Így a kétpilléres rendszer 1998 elején életbe lépett. A még ugyanabban az évben megválasztott első Fidesz kormánynak a nyugdíjreform nyilvánvalóan nem volt szívügye, amit azzal fejezett ki, hogy a hozzájárulásokat hivatali időszakának tartalmára 6%-nál befagyasztotta. Pénzügyminisztériumi pletykák még azt is tudni vélték, hogy a Fidesz, amennyiben megnyeri a 2002-es választásokat, a magánpénztárakat teljesen meg fogja szüntetni. A dolgok másként alakultak, és a 2002-es választások után hivatalba lépett kormány 8%-ra emelte a magánpénztárakba történő hozzájárulást. Azok a korai évekre tervezett, de elmulasztott befizetések egyszerűen elvesztek a magánpénztárrendszer számára.   

Mar az 1996-os reform ide jen tudtuk, hogy valamikor a XXI. század első negyedében újabb reformlépésre lesz szükség, hogy a teljes rendszer fenntartható maradjon. A Magyar Nemzeti Bank két kutatója, Orbán Gábor es Palotai Dániel 2006-ban arról értekezett hogy az akkori járulékok szinten tartása mellett milyen lépésekkel lehet elérni a megmaradt kirovó-felosztó pillér fenntartását. Szerintük a szolgáltatások visszafogásával; indexálás-csökkentéssel és a nyugdíjkorhatár emelésével. Ez viszont azt sugallja, hogy a nyugdíjasok szerény életszínvonala a magán- és az önkéntes pénztárakban rejlő lehetőségek fokozott kihasználásával tartható csak fenn. 

A 2010-ben bejelentett es sejtetett kormánypolitika viszont az ellenkező irányba indul. Hogyan tudják majd az első pillért elfogadható szinten életben tartani? A gyermekvállalás sokszor kipróbált népszerűsítése, bármennyire szeretnek is róla beszélni a politikusok, ritkán hatékony, és mindenképpen elkésett. A 2011-ben születendő gyermekek nem fognak 2020-ban, vagy akár 2030-ban kellő mértékű többletnyugdíj-járulékot fizetni. Marad az egészséges, vállalkozó szellemű, fiatal aktívkorúak nagyszámú bevándorlása, idősebb hozzátartozóik nélkül. (E lehetőség realitásának felmérését az olvasóra bízom). 

És ha mindez nem működik, ott a remény, hogy az ország már a közeljövőben felvirágzik, és a bőség szaruja mindent megold. Vagy mégsem?  

 A szerző a montreali McGill Egyetem Emeritus közgazdászprofesszora