A beszéd felkerült az internetre, a tüntetéssel kapcsolatos tudósításokat százával kommentálja a szélsőjobbos törzsgárda, s megint előkerültek a lámpavasak, az akasztófák, a Dunába lövetés. A „nemzetgyalázó”, „dekadens”, „buzi” kultúrával és annak képviselőivel kapcsolatban nemcsak az elszámoltatási, de a leszámolási vágy is felszínre tört. Szakorvosok tudnák megmondani, hogy mi vált ki egyesekből ilyen indulatokat, mocskolódásokat, irracionális gyűlöletet.

A magyar politika alakulását figyelőknek persze nem kell ilyen mélyre ereszkedniük a lélek bugyraiba, mert teljesen nyilvánvaló, hogy a keményedő kormányzati hatalmi politika a szélsőjobbot is felébresztette politikai aléltságából. Az elmúlt hetek eseményei, megszólalásai arra engednek következtetni, hogy a magyar politika pitbulljai is szerepet kérnek az elszámoltatásból, s ha már a parlamentben nem terem számukra sok babér, akkor az utcán próbálnak ismét eredményesek lenni. Aligha véletlen, hogy a Barikád (főszerkesztő: Pörzse Sándor) Szegedi Csanád képével és „A Jobbik visszatér az utcára” címmel jelent meg.

Az úgynevezett mélymagyarok nemcsak Alföldi Róbertnek vizionálnak példás büntetést hazaárulásért (Freud ezekről a bejegyzésekről sokat tudna mesélni), de úgy általában, a „liberálbolsiknak”, a „buzi köcsögöknek”, a „hígmagyaroknak” is. Fenntartják maguknak a jogot annak eldöntésére, hogy ki kicsoda ebben az országban, ki gondolkodhat népben, nemzetben. A hatalmat bebetonozni szándékozó kormánypárti logikát saját testükre szabva, „végső leszámolást” emlegetnek. A felszínen támadásuk személyekre szabottan jelentkezik, de csak a vak nem látja, hogy itt tulajdonképpen az européer gondolkodásnak üzentek hadat, a mocskolódás, a falkavadászat az értelmiség, a kultúra elleni támadás része.

Alföldi Róbert

Stiller Ákos

Egyes vélemények szerint nincs ok az aggodalomra: csupán egy népszerűségét jórészben elvesztett párt felturbózásáról, néhány túlpörgött, frusztrált, képviselővé választott honfitársunk akciózásáról van szó. Mások szerint viszont markáns eltolódás jelei mutatkoznak a Jobbikon belül. A párt radikálisai aktivizálódtak a parlamentben, most már az utcai gyűléseken is, a médiában pedig újra megjelentek a párthoz tartozó holdudvar szellemi verőlegényei is. A Jobbik kemény magja ugyanis egyre nehezebben viseli, hogy Vona pártelnök mellényes showja után a látszólag aktívnak mutatkozó ellenzéki párt gyakorlatilag statiszta szerepre kényszerül a parlamentben, ráadásul a kormánypárti oldalon.

Az elmúlt hónapokban még az sem segített a Jobbik megkopott imázsán, hogy egyes képviselői időnként durván szellemeskedtek, Novák Előd „robertázott” az Országgyűlés Kulturális és Sajtóbizottsága ülésén, pedig ő a bizottság tevékenységét ellenőrző albizottság elnöke. Zagyva Gy. Gyula karikás ostorral és „seggbekúrással” fenyegetett liberális újságírókat, Szegedi Csanád „gettózott” a cigánybűnözés kapcsán, Pörzse pedig a minap „János vitéz Juliskáját” emlegetve kérdezte az államtitkárt, hogy „mikor távolítják el ezt a gyalázatot – mármint Alföldit – a Nemzeti Színház éléről?”.

Tahóság, bunkóság, műveletlenség, ízléstelenség, fenyegetés, becsületsértés a köbön. A parlament tagjai ennek ellenére furcsán kezelik ezeket a megnyilvánulásokat. Mondhatni, manapság következmények nélkül lehet ezen a szinten politizálni Magyarországon, s ez a hang, magatartás ma elfogadott, de legalábbis megtűrt az országgyűlésben is.

Amikor legutóbb Gyurcsány interpellálta a miniszterelnököt a Parlamentben, a magát erkölcsi magaslatokon gondoló, s ennek tudatában megfellebbezhetetlenül ítélkező Jobbik testületileg felállt és hátat fordított neki. Ám amikor Novák, Zagyva, Szegedi vagy Pörzse emelkedik szólásra, akkor senki nem fordít hátat nekik, senki nem vonul ki, jelezve, hogy ez mégiscsak az ország háza. Ehelyett miniszterek, államtitkárok felelnek, makognak – ki-ki képességei szerint – a sok esetben durva hangú interpellációkra. Ma már ott tartunk, hogy az erkölcsi és/vagy műveltségi vizsgán csúnyán megbukott képviselők olykor „számonkérőszéket” játszhatnak a parlamentben, s politikai rendezvényeken is ők akarják megszabni, mi legyen egy színdarabban, miként rendezzen egy rendező, milyen repertoárt állítsanak össze a Nemzeti Színházban, milyen zászló lengjen a Nemzeti Színház tetején.

Ami eddig a politikában és a gazdaságban történt, külföldön és itthon egyaránt heves vitákat váltott ki, de „az emberek akaratából kormányzó” pártok durchmarschot mondtak, s eddig mindent visznek. Ha a kulturális-szellemi életben is ilyen lesz a játék, akkor a gleichschaltolás nyomán a Fidesz ismét csak elveszi a Jobbik legújabb játékát. Alföldi menni fog, de árpádsávos zászlót sem fog lobogtatni a szél. Viszont nagy valószínűséggel a színházat a magyar Hendrik Höfgen fogja irányítani. (Klaus Mann Mephisto című regényének hőse, aki színész-rendezőként üstökösszerű karriert futott be a náci Németországban. Szabó István megfilmesítette a regényt. A szerk.) Ahogy a többi intézmény élére is „mephistók” kerülhetnek.

George Santayana írta: "Azok, akik nem tanulnak a múltból, arra ítéltetnek, hogy megismételjék azt." Mi, magyarok az elmúlt 50-100 évben többször is voltunk a mostanihoz hasonló helyzetben. A szellem, a kultúra képviselői közül ilyenkor sokan külső és belső emigrációval reagáltak a fejleményekre. Köztük volt például Bartók Béla is, aki 1940-ben hagyta el az országot. A tévhittel ellentétben azonban ő nem a nácizmus, az esetleges megszállás veszélye elől menekült. Már 1939-ben azt írta Svájcból egy ismerősének, hogy a magyar politikai-szellemi életben uralkodó akkori állapotok miatt, a tarthatatlan jelenből vállalja az ugrást a bizonytalanságba, s ezért akar elmenni a „pestises országból”.

Vajon ha ma élne, s látná a fejleményeket, csomagolna?