Amikor a mostanáig érvényes, kétharmados sztrájktörvény született (1989. évi VII. törvény a sztrájkról), a magyar társadalomnak kevés tapasztalata volt a munkabeszüntetésekről, pontosabban még mindig hatottak a marxizmus olyasfajta kliséi, hogy „a sztrájk az osztályharcos munkásság fegyvere”.

Túry Gergely

Óriási előrelépést jelentett, hogy a rendszerváltás törvényhozói immár nem politikai eszközként, hanem a gazdasági érdekérvényesítés legitim módszereként tekintettek a sztrájkra. Ebben a munkavállalók önkéntesen részt vehetnek, de „az abban való részvételre, illetve az attól való tartózkodásra senki nem kényszeríthető”. És bár ugyanez a törvény azt is kimondta, hogy „A sztrájkjoggal való visszaélés tilos”, alig egy év múlva, 1990 október 23-án már kitört a taxissztrájk, mely napokra megbénította az országot. Valójában mi minősül a sztrájkkal való visszaélésnek?  Ezt akkor senki sem tudta pontosan. Nem akadt bíróság, mely kimondta volna, hogy a legfontosabb hidak és közlekedési csomópontok eltorlaszolása törvénytelen, ezért a kormány  sem mert fellépni a sztrájkoló taxisok ellen.

Az eltelt két évtized alatt nem került sor újabb, a taxisokéhoz hasonló akcióra, a rendőrség és igazságszolgáltatás megtanulta kezelni a forgalom korlátozásával járó munkabeszüntetéseket és demonstrációkat. Viszont a tömegközlekedési dolgozók, mindenekelőtt a MÁV, a BKV és a Volán szakszervezetei által szervezett munkabeszüntetések az 1989 évi VII. tv. hiányosságai miatt állandóan falhoz állították a magyar társadalmat. A mostanáig hatályos törvény szerint annál a munkáltatónál, amely a lakosságot alapvetően érintő tevékenységet végez – így többek között a közforgalmú tömegközlekedés terén – csak úgy gyakorolható a sztrájk, hogy az a még elégséges szolgáltatás teljesítését ne gátolja.

Szabó Máté, az állampolgári jogok országgyűlési biztosa 2009. októberben fordult az Alkotmánybírósághoz az elavult sztrájktörvény miatt, ami „hátrányosan érinti a munkaadók és munkavállalók közti konfliktusokban közvetlenül nem érintett állampolgárok széles körét”. Az ombudsman az állította, ennek alapján nem határozható meg egyértelműen, mi az „elégséges szolgáltatás”. Tisztázni kell, milyen feltételekkel lehet sztrájkot indítani. Az állampolgárok szempontjából jogbizonytalanságot okoz az a helyzet, ha például nem tudják, hogy milyen tömegközlekedési eszközzel juthatnak el munkahelyükre, iskolájukba vagy akár az orvoshoz.

Pedig ilyen helyzetek rendszeresen adódtak az utóbbi két évtizedben. De ezért sem a munkaadó, sem pedig a szakszervezetek nem viselték a felelősséget, hiszen egyik sem fogadta el a másik javaslatát az elégséges szolgáltatásra. És bár a törvény szerint a sztrájk megkezdése előtt erről a két félnek meg kell állapodnia, ennek hiányában nem volt fórum, mely képes lett volna dönteni ilyen ügyekben. Szabó Máté több mint egy éve azt állította, hogy "csak a hazai sztrájkjogi szabályozás teljes felülvizsgálatával előzhető meg a radikális, kezelhetetlen sztrájkformák megjelenése és terjedése, valamint az a kaotikus állapot, amit az állampolgárok a sztrájkok idején rendszerint tapasztalnak".

A magyar parlamentben Kara Ákos és Kontur Pál, a Fidesz-KDNP képviselői december 21-én nyújtották be az 1989 évi VII. tv. módosítási javaslatát. Ezt a kormánypárt, tekintettel arra, hogy kétharmados többségben van, várhatóan el fogja fogadni. A javaslat „az elégséges szolgáltatás” pontosabb megfogalmazását célozza, azért, hogy a munkaadók a szakszervezetekkel megállapodjanak, még a sztrájk megkezdése előtt. Abban az esetben, ha nem egyeznek meg, a bíróságnak öt napon belül döntenie kell, és az ítéletet mindkét félnek tiszteletben kell tartania. Ez a szabályozás – állítják a javaslat előterjesztői –teljes mértékben megfelel a német sztrájkjogi szabályozásnak, melyet Szabó Máté ombudsman már 2009 októberében követendő példaként említett.

Azt hihetnénk, hogy a sztrájkjog racionális módosítása elnyerte az ellenzéki pártok tetszését, különösképpen a szocialistákét, akiknek a kormányzásuk idején több olyan vasúti és tömegközlekedési sztrájkra került sor. Ezekről a munkabeszüntetésekről akkor ők maguk is azt tartották, hogy a szakszervezeti vezetők „összejátszanak az ellenzékkel”. Ehhez képest az MSZP most azt állítja, hogy „a kormány a rabszolgaságot vezeti be Magyarországon, ha elveszi a munkavállalók utolsó jogosítványait, és korlátozza a sztrájkjogot”. Török Zsolt, a párt szóvivője kifogásolta, hogy „a jelenlegi szabályok tervezett megváltoztatásával a nagy létszámú cégeknél akár három-négy hétig is eltartana, mire meg tudják hirdetni a sztrájkot, valamint nem lehetne munkabeszüntetést kezdeményezni a közalkalmazottaknál és az összeolvadó vám- és pénzügyi szervezetnél, illetve az adóhatóságnál”.

Nem hiszem, hogy egy több ezer munkavállalót foglalkoztató cégnél, ahol egy nagyobb munkabeszüntetés megszervezése amúgy is hosszabb időbe telik, nem lehet kivárni azt az öt napot, amíg a bíróság dönt az „elégséges szolgáltatás” mértékéről. A közalkalmazottak, a vámosok és APEH-esek sztrájkjoga pedig az eddigi kormányok alatt sem volt korlátlan. ;

Azt, hogy a Jobbik és a LMP is kifogásolja a sztrájktörvény módosítását, nem meglepő. De az MSZP-nek talán nem kellene a „rabszolgaság bevezetését” emlegetnie, már csak azért sem, mert a magyar közvélemény szemében a szabályozatlan közlekedési sztrájkok megítélése eddig sem volt egyértelmű. Most pedig, hogy kiderült: a sztrájkokat szervező vezetők közül többen is komoly tisztségeket viseltek a nyugdíjpénztárakban, és beépültek a súlyosan veszteséges, de nagy jövedelmeket biztosító, és a korrupcióval átszőtt tömegközlekedési nagyvállalatok vezetésébe. Visszaüthet baloldalra, ha most játssza ki a „szakszervezeti kártyát”.

Lesz még választás Magyarországon, és lesz új kormány is. Melynek minden bizonnyal elemi érdeke lesz, hogy ha már a munkavállalók a gazdasági érdekeik védelmében sztrájkolnak, ezt szabályozottan tegyék, ne bénítsák meg vele az egész országot.