Mire alapozom ezt az állítást? A magyar politikus és közszolga szemtől szembe nyugodtan hazudhat a riportereknek, nyíltan vagy burkoltan fenyegetheti a szerkesztőségeket (olykor még inzultálhat is), be- és letilthat nyilatkozatokat, perbe foghat újságírókat, kiadókat, cinikusan hülyére vehet szerkesztőségeket, munkatársakat és érdekvédelmi szervezeteket is, mert azt tapasztalta és tapasztalja, hogy – általában – nem kell számolnia komoly következményekkel.

A médiatörvény kapcsán ugyan érték – határon innen és túl – kellemetlen meglepetések ezt az elitet, de mindez nem sokat változtat azon a tényen, hogy a magyar írott és elektronikus média egy hatalmas köztemető. Tele hamvába holt, elakadt, elmeszelt, eltussolt ügyekkel, leleplezésekkel, történetekkel. Azt viszont elég gyorsan össze lehetne számolni, hogy az elmúlt években hány miniszter, képviselő, polgármester jutott zu Guttenberg német védelmi miniszter sorsára, akit lényegében a sajtómunkások (sok lúd disznót győz) kényszerítettek lemondásra. Vagy hány hazai képviselő járt úgy, mint az a brit honatya, aki néhány ezer font közpénz törvénytelen zsebre tétele (hamis számlák) miatt börtönbe került, s a sajtó valószínűleg örökre „kiírta” a politikából.

Magyarországon ez ma elképzelhetetlen. Nem költői a kérdés: az elmúlt húsz évben a sajtóban megjelent leleplezések, kritikák, oknyomozó riportok számához képest hány politikust mentettek fel a mentelmi joga alól, hányat zárt ki ezek miatt a pártja, hányan mondtak le önként a tisztségükről, miután kiderült, hogy hazudtak, síboltak, csaltak, talicskáztak, közpénzt herdáltak, diplomát hamisítottak, rokonokat, szeretőket, élettársakat juttattak előnyökhöz, álláshoz, mutyiztak? Nem sokat. Mondhatnám azt is, legfeljebb mutatóba egyet-kettőt. S ez a következmények nélküliség vezetett oda, hogy mára a társadalom fölé nőtt pártokrácia mind a választókat (civil társadalom), mind a sajtót semmibe veszi a választási ciklusok hétköznapjai alatt. Előbbieknek lényegében csak annyi a dolga, hogy beszavazzák kiválasztott jelöltjeiket (többnyire protesztszavazással) a parlamentbe, s aztán várják a csodát, utóbbit pedig hatalmi eszközökkel közvetlen és közvetett módon könnyedén el lehet igazítani, meg lehet fenyegetni, korrumpálva zsebre lehet dugni vagy egyszerűen csak simán hülyére lehet venni.

Ez történt tegnap a hvg.hu-val  is. Mint azt a lap megírta, a portál munkatársa megkérdezte a parlamentben tiltott helyen dohányzó egyik képviselőt, hogy megszavazza-e a dohányzásellenes törvény módosítását. A honatya igen nyeglén válaszolt a kérdésekre, majd amikor a nevét kérdezték, Simon Zoltánként mutatkozott be. Mivel ilyen nevű képviselő nincs a parlamentben, az újságíró kiderítette, hogy Kerényi János volt az interjúalany. Róla tudni lehet, hogy 1998 júniusa óta fideszes képviselő, aki a Bács-Kiskun megyei listáról került a parlamentbe, 2006-2010 között mindössze egyetlen felszólalása volt, viszont 2011. január 1-től kormányhivatalt vezető kormánymegbízott lett Bács-Kiskun megyében. S ezzel a múlttal, ebben a kormányzati funkciójában ő is alighanem érinthetetlennek gondolja magát, különben nem engedte volna meg magának ezt a hangot, ezt a cinizmust, ezt a lekezelő, szembeköpő stílust.

Ez a nagyszerű honatya (?), képviselő (?), közszolga(?), „fidesznyik” (?) – ahogy tetszik – tegnap csakis ebből az alapállásból vehette „ilyenre a figurát”. Ez bizony a hatalmi arrogancia, a gőg, az önteltség, a beképzeltség megnyilvánulása volt, s persze az újságíró, a sajtó, a hvg.hu és általában az újságírás semmibevétele. A rajtakapott képviselő úr kicsit szórakozott a kollégával, miközben nem kicsit hazudott, s mellesleg érzékeltette, ki az úr a T. Házban.

Kerényi János gondolkodásmódja, viselkedése nem egyedi. A nemzeti egységet megtestesítő „fülkeforradalmárok” közül az elmúlt hetekben jó néhányan voltak, akik törvényen kívülinek (felülinek?) gondolták magukat, s megnyilvánulásaikban hasonló emberi-politikai „nagyságról” tettek tanúbizonyságot. Papcsák, Zsiga, Lázár, Meggyes, Szijjártó, Budai, Székyné… a névsor – sajnos – elég hosszú. Ráadásul ezeknek a „húzóneveknek” egy része az előző években igencsak keménykedett az ellenzéki szerepkörben: bérplafon ügyben, talicskázás ügyben, különféle dobozok és csontvázak ügyében, az elszámoltatások, a rokonok és haverok, a korrupcióellenes harc, a luxusautók és bútorok, a politikai tisztogatások, a költségelszámolások, a mutyizások, a sus-mus szerződések, a tanácsadások, a szakértések, a pályázatok ügyében. Tucatjával lehetne még sorolni, miben voltak kemények, és most, hatalomra kerülésük után miképpen „puhultak” fel, és rúgják sorra az öngólokat. Csak a vak nem látja, ahogy a tiszta kezek bepiszkolódnak, a nyitott zsebekre zipzár kerül, egyesek talicskái pedig dugig pakolva.

Félreértés ne essék. Ez a történet nem elsősorban a Fideszről, s a párt funkcionáriusairól szól, hanem a hatalomról, hiszen máris hallom a kórust. S az előző években? Hagyó, Zuschlag, Hunvald, Nyakó, Boldvai, Mesterházy, Fapál… Így igaz. A pártokrácia egyik oldala sem különb a másiknál. Magyarországon olyan demokratikus rendszer alakult ki az elmúlt években, amelyben a mindenkori hatalom képviselői, kedvezményezettjei (klientúra) azt gondol(hat)ják, hogy regnálásuk ideje alatt szinte bármit következmények nélkül megtehetnek.

Két évtizedes tapasztalatra építenek. Arra, hogy nincs érdemi ellensúly (vagy ha volna, akkor azt ki lehet iktatni – lásd sajtó, civil szervezetek, szavazók semmibe vétele, lehetetlenné tétele, megvétele). A képviselők nem visszahívhatók, a pártok nem regulázzák meg (vagy csak tessék-lássék, lásd éppen a Zsiga-ügyet) a bűnözőket, vétkezőket, a pártmédia torzít vagy néma, az érintetteknek önszántukból esze ágában sincs lemondani a jó kis zsíros állásról, a vele járó kiváltságokról, a „negyedik hatalom” pedig jelenleg nem tölti be a feladatát.

A következmény: a hatalmi arrogancia immár korlátlan, s jelen esetben ráadásul kétharmados. A sajtó ugyan gyakran nyilvánosságba emel „ügyeket”, érintett személyeket, érdekeltségi köröket – ki épített kacsalábon forgó kastélyt, ki jutott bagóért luxusingatlanhoz, ki ad ingyenes wellness-belépőket a haveroknak, ki vesz fel itthon közpénzt, s adózik Szlovákiában. Milyen családi érdekeltségeké a Dunántúl egy része, ki vadásztat pártelnökökkel, miért rosszabb a mai földbirtokszerkezet, mint a Horthy-korszakban, kinél akadnak el ügyek a rendőrségen, bíróságon? Kik tartják diktafonnal a képviselői fogadóórákat, kik veszik semmibe a saját maguk által megszavazott rendeleteket, törvényeket, kik számoltatják el csak azokat, akikre vadászati, kilövési engedély van –  de aztán ezek a botrányok többnyire következmények nélkül maradnak, s mivel olyan sok új ügy van, elsikkadnak.

A korbáccsal, nemi erőszakkal fenyegetőző jobbikos képviselő ma is jól fizetett, megbecsült tagja a Parlamentnek, nem messze tőle ott ücsörög a mosolygós esztergomi expolgármester, a HM botrányaiban érintett volt miniszterek zavartalanul osztják az észt és erkölcsi piedesztálra állva cikkeznek, nyilatkoznak a lapokban, a kormánypárt arcain az önelégült mosoly a botrányok után sem hervadt le.

Azt mondják, a sajtó a negyedik hatalom. Vagy mégsem?