A választási diskurzus az elmúlt hónapokban két szálon futott. A Fidesz berkein belül zajló vitákba kívülről nemhogy nem szólhatott, leginkább nem is láthatott bele senki. A szélesebb nyilvánosságban zajló találgatás pedig a párt prominenseinek ritka bejelentéseire vagy csak elejtett megjegyzéseire épült. Az elmúlt hónapokban így leginkább azt próbáltuk kihámozni a nyilvánosságra került információkból, hogy hogyan szavazhatnak majd a külhoni magyar állampolgárok, hogy hány egyéni kerület lesz, hogy lesz-e és milyen kompenzáció, hogy szigorodnak-e az ajánlószelvény-gyűjtési szabályok. Ezek mögött a kétségkívül kulcsfontosságú tényezők mögött azonban megbújt egy jelentős manipulációs lehetőség: a választókerületi beosztás.

A választási rendszer legtöbb eleme a változó politikai környezetben mindig másokat hoz könnyebb vagy nehezebb helyzetbe. Az inkább többségi rendszerek például a mindenkori nagypártoknak kedveznek, de hogy kik ezek a nagypártok, az gyorsabban változhat, mint azt a magának kedvezni próbáló politikai erő képzeli. Az ajánlószelvény-gyűjtésre épülő jelöltállítás pedig a jól kiépített szervezettel rendelkező pártoknak kedvez: 2006-ban a MIÉP és a Jobbik csak 114 jelöltet tudott állítani, 2010-re már fel sem merült, hogy gondot okozna minden kerületben elindulniuk; az MSZP-nek viszont nem kizárt, hogy még lesznek ilyen problémái, ha a Demokratikus Koalíció nagyobb mennyiségben szívja fel a párt alapszervezeteit.

A kerülethatárokat viszont sikerült úgy meghúzni, hogy az jó ideig a jobboldali erőknek kedvezzen. Természetesen ez nem jelenti, hogy a Fidesz leválthatatlan lenne, de ha az ellenzéki oldalon nem szökken szárba egy elsöprő „új többség”, a kerülethatárok a Fidesz javára billenthetik a végeredményt. Világosan látszik, hogy a 106 új körzet kialakításakor a korábbi választási eredmények alapján készült – és még ki tudja, milyen forrásból származó – adatbázisok mozgatták a térképrajzolók ceruzáját. A legnyilvánvalóbb példa a fővárosi XIII. kerület északi részének a IV. kerülethez csatolása: a feltűnően girbegurba határvonal megoldaná, hogy a 2010-es eredmények mellett ne két, csak egy szocialista egyéni mandátum szülessen. A III. kerületben is szembetűnő, ahogy megkerüli a békásmegyeri lakótelepet az addig a Batthyány utcán nyílegyenesen haladó határvonal, de Csepel és Soroksár összevonása sem szolgálhat más célt, mint azt, hogy a leginkább balra szavazó területek minél kevesebb egyéni mandátumot eredményezzenek.

A nagyobb megyei jogú városoknál nem érvényesül általános határalkotási elv. A legtöbb nagyvárost úgy osztották több kerületbe, hogy mindegyik kapott agglomerációs településeket is, de Debrecenből vagy Székesfehérvárból olyan kerületeket is sikerült kivágni, amelyek mentesek a kistelepülésektől.

A választási törvényt feszítő kerületi aránytalanságok már régóta szigorú törvényi garanciákért kiáltanak, az önkényes térképrajzolás lehetősége mégsem ezek hiányából fakad. A legfontosabb határkijelölési elvek ugyanis kétségkívül bekerültek a törvényjavaslatba. A kerületek továbbra sem léphetik át a megyei és a fővárosi határokat, súlyos hiányosságot pótoltak továbbá azzal, hogy végre azt is rögzítették, a körzeteknek összefüggő területet kell alkotniuk. Örvendetes az is, hogy csak azok a nagyvárosok oszthatók több egyéni választókerületre, amelyekben „a választásra jogosultak száma meghaladja az egyéni választókerületek választásra jogosultjainak átlagos számát”.

A sokat kárhoztatott választókerületi aránytalanságnak is határt szabtak azzal, hogy a körzetek átlagos lélekszámához képest 15 százalékosnál nagyobb eltérés csak nagyon indokolt esetben fordulhat elő. Ha a népességmozgások eredményeképp lesz olyan kerület, ahol már az átlagtól 20 százalékkal is többen vagy kevesebben élnek, az Országgyűlésnek módosítania kell a kerülethatárokat.

Mégis, ezekkel a garanciális elemekkel együtt is láthatjuk, hogy maradt mozgástér a manipulációra, főleg Budapesten és a legnagyobb megyei jogú városokban (abban a 12 megyében, ahol mindössze 2-4 egyéni kerületünk lesz, már kevésbé van erre mód). Ha beleírták volna a törvénybe, hogy a választókerületeket az említett nagyvárosoknál úgy kell kialakítani, hogy azok minél jobban visszatükrözzék az adott régió településszerkezetét, akkor nem volna lehetőség arra, hogy egyik és másik város esetében eltérő logika szerint alakítsák ki a körzethatárokat – ez az önkorlátozó elem azonban kimaradt a törvényjavaslatból. Budapest esetében viszont legfeljebb a Dunát lehetett volna még kötelező kerületválasztó tényezőként rögzíteni, egyéb adminisztratív akadályt aligha lehetne a gerrymandering elé gördíteni.

A manipuláció vádja egyféleképp lett volna elkerülhető. Ahelyett, hogy társadalmi párbeszéd gyanánt az új választási rendszerrel kapcsolatos információkat és dezinformációkat csepegtették, miközben a legszűkebb körben rajzolták a kerülethatárokat, az arra hivatott parlamenti albizottságban illett volna a térkép fölé görnyedni, és a legszélesebb nyilvánosság előtt meghúzni a határokat. A konszenzuskeresés azonban újfent hiányzott a Fidesz eszköztárából.

Az Alkotmánybíróság 2010-es határozata lehetővé tenné, hogy feles törvényben rögzítsék a kerületi térképet, a Fidesz mégis a kétharmados választójogi törvénybe ágyazza. Ennek következtében addig nem is lehet majd a most kormányzó párt nélkül kerülethatárokat módosítani, hogy egyharmad alá csökkenne a parlamenti mandátumaránya. Az új választási térkép akár még az 1990-es minisztertanácsi rendeletben rögzített, „átmenetileg” 21 évig hatályban maradt elődjénél is hosszabb életű lehet.

(A szerző a Political Capital választási szakértője.)