Békemenet az államcsődért

Beérett a vetés, lehet aratni. Sok-sok év „áldozatos” aknamunkájával sikerült úgy szétroncsolni a választópolgárok ítélőképességét, hogy – feltüzelve a magyarságot ért vélt támadások által – százezrek vettek részt az ország erőforrásait teljesen értelmetlenül felemésztő  szabadságharcát éppen (végre) feladni kényszerülő kormány melletti békemeneten.

„Azok a jobboldali értelmiségiek, akik most – felháborodva a nyugati pénzügyi körök arroganciáján – az utcára vonulnak az Orbán-kormány mellett, valójában ennek a legrosszabb forgatókönyvnek (ti. az államcsődnek, PJ) a bekövetkeztét segítik elő. Teljesen haszontalan a demonstrációjuk, hiszen sem az IMF, sem az EU nem fog megijedni és visszavonulót fújni a szenvedélyesen protestáló tüntetők láttán. Nem veszik észre, hogy a minket ért – gyakorta igaztalan (fasisztaveszély, diktatúra stb.) – támadások alapja és fő táplálója éppen a kormány hibás gazdaságpolitikája, amely elfogadhatatlan és megengedhetetlen  eszközöket használ.” Mellár Tamás írta le Bibó Istvánra – „eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem” – hivatkozva ezeket a mondatokat a Népszabadságban.

A szívbemarkolóan józan szavak talán észhez térítik azokat a jobboldali értelmiségieket, akik írástudókhoz méltatlan módon segédkezet nyújtottak ahhoz, hogy az összezavart lelkületű tisztes magyar polgárok megdöbbentően nagy számban tiltakozzanak békemenetükkel Magyarország „megtámadása” ellen.

Ez a tömeg azonban kezd az IMF és az Európai Bizottság jóindulatára szoruló Orbán Viktor számára is kínossá válni. Jelzés értékű, hogy nem állt a tüntetők elé beszédet mondani, pedig kérdéses, hogy a Fidesz szervezett háttérmunkája nélkül lehetett volna-e mozgósítani ennyi embert. Lehet, hogy a miniszterelnök rádöbbent arra, hogy az IMF-megállapodás nemcsak a magyar államcsőd elkerülése, hanem a saját sorsa miatt is kezd élet-halál kérdésévé válni.

„A rendkívüli intézkedések révén mintegy 1100-1200 milliárd forintot szedett be a kormány, amihez jött még a magánnyugdíjpénztárak 3000 milliárdos vagyona. Ebből a két igen jelentős többletforrásból azonban nem sikerült sem államadósságot csökkenteni, sem a gazdasági növekedést beindítani. A nem szokványos intézkedések következtében ugyanis olyan mértékű bizonytalanság jelentkezett az országgal szemben, amely a kamatlábak növekedése, az árfolyam gyengülése és a növekedési ütem csökkenése révén semmissé tette az adósságcsökkentő intézkedések hatását.”

Mellár Tamás szerint több mint négyezer milliárd forintba került a teljesen értelmetlen szabadságharc, és következményeként elviselhetetlenül megdrágult a megélhetés. Ennek a pénznek a töredékéből konszolidálni lehetett volna sok más mellett a „nem megszorításnak” nevezett, de valójában irtózatosan kegyetlen intézkedésekkel az ellehetetlenülés szélére sodort felsőoktatást, a közoktatást és az egészségügyet is. Csak az előre menekülés, a jó kormányzás segítheti jóvátenni az értelmetlen véráldozatokat.

A radikális váltás központi elemét kell hogy képezze az a gazdaságpolitikai fordulat, amelynek bekövetkeztét Mellár Tamás sürgeti a jobboldali értelmiség lelkiismeretét felrázni kívánó cikkében. A jóvátétel kényszere megköveteli, hogy végre az ország érdekeinek megfelelően és ne a gazdasági hátország tetszése szerint kelljen kormányozni. Nem lenne meglepő, ha a nemzeti burzsoáziának még a látszatra sem adva, kormányzati segédlettel átcsatornázott uniós támogatások kapcsán az Európai Bizottság felfüggesztené ezeknek a forrásoknak a folyósítását és vizsgálatot kezdeményezne. Nem hiszem, hogy éppen ez hiányzik még a saját hibái miatt satuba szorult kormányzatnak.

Mellár Tamás írása talán ráébreszti a jobboldali értelmiséget arra, hogy fel kéne hagyni végre a hazug, önáltató beszéddel, és önámító békemenetek szervezése helyett elfogulatlan kritikát gyakorolni, mivel sorsunk alakulása még egy ideig a kétharmados többség kezében van. De csak részben, mert igen nagymértékben függ az események menete olyan tényezőktől is, amelyekre ennek a kormánynak nincs ráhatása. Mindnyájunk érdeke tehát, hogy jó döntések szülessenek, hogy el tudjuk kerülni a legrosszabbat, az államcsődöt.

A megtévesztő beszéd jellegzetes példáját tanulmányozhatjuk Boross Imre egykori tárca nélküli miniszternek a pénteki Magyar Hírlapban megjelent írásában. A szerző, aki gyakran reflektál a pénzügyi világ eseményeire és kétségkívül vannak eredeti meglátásai, ebben a cikkében még mindig helyesli a bukott szabadságharc célkitűzéseit. Írásában a bécsi konferenciával foglalkozik, amelynek témája szerinte az volt, hogyan lehetne zavartalanul tovább működtetni azokat a pénzszivattyúkat, amelyeken keresztül a fejlett országok – mint pl. Ausztria – elvonják a szegény országokban megtermelt jövedelmeket.

„Ausztria a pénzt eddig mint AAA minősítésű ország megkapta 2,5-3 százalékért, amit továbbhelyezett a térségbe 7-9 százalékért. Dolláronként nyert 5-6 százalékot. Egy kihelyezett dollár hozadékán finanszírozni tudott további két dollárt. (…) Az osztrák életszínvonalat tehát azok az országok finanszírozzák, akiknél a pénz ki van helyezve, hiszen a források az osztrák államnak erre is kellettek. Most meg itt vannak ezek a magasan eladósodott (hochverschuldenes) magyarok. Új kormányuk megunta, hogy fejőstehénnek nézik az országot, és beleszólt a jövedelemelosztásba, a jövedelem egy csekély részét otthon akarja tartani.”

Magyarországra senki sem kényszerítette rá a fejlett országokéhoz képest megalázóan magas kamatlábakat. A pénzpiacok ítéletében megnyilvánuló kamatfelárak alakulását leginkább a magyar kormányok elhibázott (böszme) és korrupt politikája okozta és okozza. Bizony-bizony nem a pénzvilág és az Európai Unió ellentámadása, hanem saját kormányaink ténykedése a fő oka annak, hogy az államcsőd szélén vagyunk kénytelenek lavírozni. A globalizált világgazdaságban természetesen lépten-nyomon kialakulnak ilyen aszimmetriák, amelyeknek vannak haszonélvezői és vannak kárvallottjai is. Ezeknek az aszimmetriáknak a felismerése, beazonosítása és a kihívásokra adott helyes válaszok megadása a jó kormányzás elemi kritériuma. Az utóbbi idők magyar kormányaiból – egyetértve Mellár Tamás megállapításaival –hiányzott ez a képesség, sokkal inkább illeszthető rájuk a bibói hamis realista jelző.

Féligazságokra alapozva, rossz stratégiát követnek, amelyeknek eredményeként Magyarország világgazdaságba való hibás beágyazódásába bekódoltatott az adósságspirál. Az Európai Unióba való belépéssel megkaptuk a korrekció lehetőségét, de nem vettük komolyan azokat a feltételeket, amelyeknek megfelelve kijavíthattuk volna ezt az igen előnytelen, duális struktúrát. A maastrichti kritériumok betartását a politikai elit nem érezte fontosnak, pedig ha ebben a kérdésben konszenzus lenne, a Boross Imre által említett pénzszivattyúk sem működhetnének.

Ha törekedtünk volna betartani a kamatlábak nagyságára vonatkozó uniós előírást, miszerint a hosszú távú hitelek kamatlába az egyéves referencia-időszakban legfeljebb 2 százalékkal lehet több, mint a három legalacsonyabb inflációs mutatóval rendelkező tagállam államkölcsöneinek átlagos kamatlába, akkor Ausztria sem profitálhatott volna annyit a Magyarországról átszivattyúzott kamatkülönbözetből, mint amennyit Boross Imre – egyébként jogosan – felró. A volt szocialista táborból verbuválódott új tagállamok közül az elmúlt tíz évben Magyarország a kamatfelárak tekintetében sajnálatos módon többnyire az élen állt.

Ki a felelős azért, hogy évente sok száz milliárd forinttal többet kellett  – okos kormányzással könnyen elkerülhető – kamatfelárak formájában kifizetnünk a feltétlen szükségesnél? Az osztrák kormányzatok helyest választ adtak erre a kihívásra, a magyarok a lehető legrosszabb „megoldást” választották: ahelyett, hogy leszorították volna a forinthitelek kamatlábait, gyeplőt dobtak a nyakló nélküli devizahitelezésnek. Az államcsőd rémével fenyegető következményeket itt és most, a szakadék szélén mindnyájan megszenvedjük.

De még most sem késő változtatni! Az elkerülhetetlenül szükséges gazdaságpolitikai fordulat nem lehet más, mint megkísérelni a pénzszivattyúk működését lehetővé tevő aszimmetriáknak a lebontását (önsorsrontó szabadságharc helyett inkább a maastrichti kritériumok teljesítésével). A jobboldali értelmiség azzal tudná segíteni ennek a fordulatnak a mielőbbi megvalósulását, ha felhagyna a hamis realizmust tápláló hazug beszéddel, és ha szervez is még ellentüntetést, akkor azt az ország energiáit elszívó magas kamatfelárakat okozó rossz kormányzás ellen tegye, lehetőleg még az államcsőd bekövetkezte előtt.

A szerző közgazdász, a Corvinus Egyetem Vállalkozásfejlesztési Intézetének docense.