„A Schmitt Pál plágiumügye körül történtek reményt adnak arra, hogy Magyarország nem teljesen Kelet: az ügy szereplői a tisztázás irányába mozdultak el, furcsa lenne, ha Schmitt Pál a nyári szabadságára elnökként menne” – mondta még januárban a lapunknak Török Gábor. A politikai elemző nincs egyedül ezzel a véleménnyel. A Fidesszel szimpatizálók közül is sokan gondolják azt: Schmitt eltávolításával rajongott pártjuk bebizonyíthatná, hogy a nagy nemzeti akármiben nem úszhatja meg még a főelvtárs sem, ha rajtakapják. Ezekben a véleményekben mindenképpen közös, hogy hangoztatói a Schmitt-ügy kimenetelére fordulópontként tekintenek.

Csakhogy akik bármiféle fordulatban bíznak, netán a Schmitt-ügytől várják a Kelethez-Nyugathoz tartozás kérdésének eldöntését, túl nagy jelentőséget tulajdonítanak Schmitt Pálnak és túl kicsit mindannak, ami az országot – a plágiumbotrányt is beleértve – immáron teljesen Keletté tette az elmúlt két évtizedben. Olyannyira Keletté, hogy Schmitt esetleges bukásánál már azt sem lehetne tisztán látni, hogy az mennyiben egy hatalomtechnikai lépés része, s mennyiben a morál győzelme. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a hasonló botrányt megélt Németországban ez a kérdés fel sem merült.

Ám nem csak ezért naivitás túl nagy jelentőséget tulajdonítani a Schmitt-másolás végkifejletének. Ne felejtsük el, hogy egy minden szempontból jelentéktelen emberről van szó, akire a karaktergyilkosság vádja már csak azért sem illik, mert neki sincs karaktere. Bárcsak Schmitt Pál lenne annyira karakteres és jelentékeny figura, hogy maradása vagy távozása lenne a záloga annak, merre tartson a magyar társadalom! Ha így lenne, a plágiumügy még idáig sem jutott volna el. Pontosan azért, mert Kelet vagyunk.

De a Schmitt-ügy nemcsak az ember jelentéktelensége miatt nem lesz fordulópont. Ha Schmitt Pál netán ott is hagyná a Sándor-palotát, nem pakolná be a bőröndjébe Simicska Lajost, nem vinné magával Puch Lászlót, a BKV-n bliccelőket, az adócsalókat, a korrupt intézményeket, a nyelvvizsga- és diplomavásárlókat, az iskolapadban puskázókat, az ügyeskedésre nemzeti sportként tekintő büszke tömegeket, a kamu orvosi igazolást kérőket, a csúszópénzre fizetés-kiegészítésként tekintőket, a tiltás ellenére még mindig tiltott helyen dohányzókat, a mindenbe beletörődőket, mi magunkat. Csak ő menne el, de a rendszer, amely kitermelte őt, melytől a SOTE-n annyira rettegnek, maradna. Sőt, újabb erőre kelne, hiszen Schmitt kipöckölésével tömegekkel hitethetné el azt a hazugságot, hogy a plagizáló államfő nélkül az már egy jó, de legalábbis jobb rendszer lett.

Nehéz lenne pontosan definiálni, mitől vagyunk mi Kelet, de az biztos, hogy az az ország, amelyben a politikától papíron független döntéshozók és vezetők – tartozzanak akár a tudományhoz, akár az igazságszolgáltatáshoz – a politikától várják, miként döntsenek egy hatáskörükbe tartozó ügyben, az nem Nyugat. Márpedig a politikától elméletileg független szektor nem a Schmitt-ügynél mutatta meg először, hogy parancsra vár, hasonló megfelelések mindennaposak például az igazságszolgáltatás berkein belül.

Vitathatatlan, hogy az orbáni politika kádári jegyeket visel magán, de ehhez Orbánnak nem kellett felépítenie újra a Kádár-rendszert, merthogy azok a bizonyos reflexek a rendszerváltás után nem tűntek el. Sőt, az újabb generációban még reinkarnálódtak is, a megúszás, a megoldjuk okosban tömegsporttá vált. Orbán Viktornak csak működtetnie, kiszolgálnia kell mindezt, de ebben a korábbi kormányfők sem voltak ügyetlenek. A Fidesszel szemben felsorakozó baloldali értelmiség köztársaságról alkotott vagy inkább hangoztatott eszményképe legalább annyira hamis, mint a Nemzeti Együttműködés Rendszere vagy éppen Schmitt Pál díszdoktorija. Ha igaz lenne, akkor az elmúlt akárhány évben is működött volna. Akkor ma nem lenne NER, nem lenne kétharmad, nem lennének gyáva vagy mindent elsumákoló bizottságok. Akkor egészséges immunrendszerünk lenne, amely automatikusan kiköpi a rajtakapottakat. Ahogy a nyugati példákon látjuk.

Mindegy, hogy félelemből, kényelemből vagy nemtörődömségből, de ennek a keleti rendszernek a csavarjai mi magunk vagyunk, mi mozgatjuk, mi éltetjük. Mi infláltuk el azokat a nyugati értékeket, amelyekre annyira áhítozunk. A riporterek elől elfutkosó, a kocsijukba lézerblokkolót szereltető parlamenti képviselők sem importcikkek. Ideje szembenéznünk azzal, hogy hiába van itt az Audi vagy a Mercedes gyára és hiába ehetünk a Mekiben, ettől mi még Kelet vagyunk, s már nem jön semmiféle fordulópont, ahonnan nézve majd nem leszünk azok teljesen. Nincs több esély a katarzisra, ezt a meccset már lejátszottuk.

Miközben azt gondoljuk, hogy az ostobaságokat nyilatkozó politikusok elszakadtak a valóságtól, észre sem vesszük, hogy mi szakadtunk el tőle. Ha nem így lenne, akkor a politikusok úgynevezett párhuzamos valóságáról tudnánk, hogy az nagyon is a mi valóságunk része. Annyira valóságos valóság, hogy annál valóságosabb már nem is lehet.

A Schmitt-ügy kimenetele – bárhogyan is alakul az államfő karrierje –  a Kelet-Nyugat kérdésében sajnos már nem oszt, nem szoroz. Nem azért vagyunk teljesen Kelet, mert a Schmitt “kisdoktoriját” vizsgáló bizottság be van szarva a hatalomtól, hanem fordítva: azért ilyen gyávák, mert nagyon jól tudják, hogy Keleten élnek. A tudományos élet jeles képviselői csak azután döntöttek a doktori cím visszavonása mellett, hogy a politika levette a kezét Schmittről és visszapasszolta a labdát nekik. Innen már nem nehéz bátornak lenni.

Nem attól vagyunk Kelet, hogy egy tény (nevezetesen a plágium) hitkérdéssé vált, hiszen ez a fajta kognitív disszonancia Nyugaton is létezik, gondoljunk csak azokra az amerikai republikánusokra, akik még mindig hisznek az iraki vegyifegyverek létezésében. Attól lettünk Kelet, hogy nem tiszteljük a szabályokat, s emiatt sosem lesz elementáris erejű felháborodás a közösségen belüli szabálysértésekkel szemben, bárki is követi el őket. A csaló politikusra már legyintünk, a csaló “kisembert” megértjük, mert a csaló politikusok áldozatának tekintjük, aki csak túl szeretne élni.

A keleti rendszer egyik sajátossága, hogy egy önmagát nyugatinak gondoló társadalomban mérhetetlenül groteszk produkcióra képes. Most éppen a tudományos szféra van szopórolleren, de ugyanezen a rolleren utazunk mindannyian. A társadalom valamennyi tagjából lehetne internetes mémet csinálni. Ostobaság lenne azt hinni, hogy a sokat kritizált médiatörvény következménye, hogy az MTI vagy a közrádió riportere nem mer kérdezni Schmitt Páltól, helyette inkább mikrofonállványkodik egyet. Aki így gondolja, az elfelejti, hogy lapot osztottak itt már Gyárfás Tamásnak is. De a példákat hosszan lehetne sorolni. Miért lenne egyáltalán még kérdés, hogy teljesen Kelet vagyunk-e egy olyan országban, ahol szinte már nincs olyan civil szakértő, aki névvel merné vállalni nyilatkozatát Nyugaton ártatlannak számító témákban?

A magyar társadalom a betegségét még vállalni nem képes, de a környezetét állandóan hibáztató szenvedélybetegre hasonlít. Csakhogy ezt a betegséget lehetetlen leküzdeni úgy, ha nem ismerjük el, hogy betegek vagyunk és nem akarunk fájdalmas lépéseket megtenni a gyógyulásunk érdekében. Ebben az értelemben Schmitt Pál lemondatása/lemondása akár még árthat is, mert elhitetheti velünk, hogy a gyógyulás útjára léptünk – miközben szemet hunyunk olyan alakok ténykedése felett, akik Schmittnél milliószor ártalmasabbak. És nem csak szimbolikus értelemben.

Egy magát egészségesnek gondoló, de valójában beteg ember igencsak veszélyes tud lenni. Önmagára.