A nemzeti ügyek sportbarát kormánya magát Semjén Zsoltot küldte az olimpikonok fogadására. Ennek következtében az egyik oldalon ott álltak a hősök, akik boldoggá tették Magyarországot, a másik oldalon Semjén Zsolt, aki a boldog Magyarország nevében várta őket. Hirtelen nem is tudok ennél nagyobb kontrasztot elképzelni, úgy vizuálisan, mint esszenciálisan. Talán a Simicska Lajos köszönti Assisi Szent Ferencet, vagy a Budai Gyula üdvözli Arisztotelészt, esetleg a Pálffy István fogadja Barack Obamát lehetne hasonlóan extravagáns performansz, de egyikben sem vagyok biztos.

Semjén Zsolt köszöntője

Stiller Ákos

Hogy kerülhettek ilyen helyzetbe a sportolók? És hogy kerülhetett ilyen helyzetbe a kormány? (Azt nem kérdezzük, hogy kerülhetett ilyen helyzetbe Semjén Zsolt, mert ez egyike lehet azon kevés rejtélyeknek, amelyekre még Selmeczi Gabriella sem tudja a választ.) Mivel az elmúlt napokban figyelemre méltóan sok embert állított megoldhatatlan indulatkezelési feladat elé az a felimerés, hogy még az olimpiával kapcsolatban is léteznek az általánostól eltérő vélemények, érdemes feltenni azt a kérdést, hogy melyik gesztus sérti jobban a sportolókat és az értük rajongó nemzetet: ha egy magánszemély megírja, hogy tojik az olimpiai sikerekre, vagy ha egy kormány a legsúlytalanabb, egyben legröhejesebb tagját delegálja a bajnokok fogadására, ami nyilvánvalóan azt jelenti, hogy tojik az olimpiai sikerekre?

Miközben a miniszterelnök légvonalban 60 kilométerre nyaral.

A közvélemény egy része a tagadhatatlan ellentmondást azzal magyarázza, hogy az olimpia mégsem egy Videoton-meccs, ami miatt az idegileg kissé megviseltnek tűnő kormányfőnek meg kellene szakítania a szabadságát. Az a sejtés, hogy számára az olimpia kevésbé érdekes, mint egy felcsúti edzőmérkőzés, bizonyára helytálló, de ez önmagában még nem magyarázza a teljes közönyt, mert a diákok, a munkavállalók és a leendő nyugdíjasok sem érdeklik, mégis eljátssza az ellenkezőjét.

Itt alighanem más jelenséggel állunk szembe.

Ami azért érdekes, mert a fideszes paradigma szerint a kormányzás egyenlő a kommunikációval. Ha belegondolunk, ezen a területen nyújtják a legkiegyensúlyozattabb teljesítményt, a Közgép felvirágoztatását leszámítva. Ehhez képest az olimpiával nagyon mellényúltak. Valószínűleg eszükbe jutott, hogy amikor a magyarok a vártnál kevesebb érmet szereztek Pekingben, akkor ők mit csináltak. Schmitt „Azonnal lemondok, ha egy olimpián magyar doppingügy lesz” Pál például közölte, hogy a pénztelenség térdre kényszerítette a magyar sportot. „A kormány egyet tehet, hogy elhatározza, ezeket a dolgokat a jövőben a mostaninál nagyságrendekkel magasabb szinten finanszírozza” – vonta le a következtetést, szermernyit sem foglalkozva azzal, hogy azon a héten követeltek már több pénzt az egészségügynek, az oktatásnak, és úgy általában minden területnek. Bánki Erik szerint az volt a rossz szereplés oka, hogy Gyurcsány Ferenc megszüntette a Sportminisztériumot. „Döntést kell hozni, hogy sportbarát vagy sportellenes legyen a magyar kormány" – fogalmazott az ismert éleslátással, majd olimpiai törvényt ígért.

A sportminisztériumot nem állítottuk helyre, olimpiai törvény nincs, és az akkorinál nem magasabb nagyságrendekkel a sport finanszírozása. Amúgy is látványsportokra adtunk pénzt nem olyan izékre, mint mondjuk a kardozás és a kalapácsvetés – gondolhatták a kommunikációs stratégia tavaszi összeállításánál, arra jutva, hogy két feladatuk van: hűteni a várakozásokat és távol tartani ezt az egész nyavalyát a kormánytól. És hűtötték a várakozásokat, ahogy azt kell. Ebben nagyobb szerencséjük volt, mint a négy évvel ezelőtti kormánynak, mert akkor Schmitt „Az egész világ a magyar doppingügyektől hangos, mégsem mondok le” Pál felsrófolta az igényeket rendesen. Mindhárom éremből hatot-hatot várok – jósolta, mert egy-két hónappal a megnyitó előtt még nem tűnt fel neki a térdre kényszerítő pénzhiány. Ilyen hangok most nem hallatszódtak, mindenhol három, legfeljebb négy aranyéremről esett előzetesen szó.

Bármennyire megerőltető lehetett, a kormány távol maradt az eseményektől: nem pózoltak a felkészülési időszakban a versenyzőkkel, nem búcsúztatták őket a repülőtéren, a helyszíneken gyakorlatilag egyáltalán nem voltak ott, az Első Szurkoló szabadságot vett ki, és eltűnt a nyilvánosság elől. Mondhatná bárki, hogy ez így természetes, de a miniszterelnök eddig nem mutatott különösebb visszafogottságot, amennyiben sportrendezvények látogatásáról vagy sportsikerek kihasználásáról dönthetett. Utazott már olyan világbajnokságra, melynek közelébe sem járt magyar csapat évtizedek óta, és vett már debreceni sálat a nyakba Videoton-drukkerként, amikor olyan volt a hangulat.

Most viszont óvatos duhaj volt. Másképpen: rohadtul nem bízott a magyar sportolókban.

Aztán elkezdtek jönni az eredmények, de a kommunikációs vonatok nem olyanok, amelyekre menetközben simán fel lehet ugrani, mert könnyű aláesni. Nem volt ez a sztori felépítve, a „kormány szíve együtt dobog az olimpikonokéval” téma nem volt előzetesen a levegőben, nehéz utólag felmászni a színpadra primadonnának. Ez kiderült abból a széleskörű ellenérzésből is, amely a szerepzavaros államtitkár élőadásban elkövetett sms felolvasását követte.

Semjén Zsolt vagy ez a csenevész apparátusi levél, amilyet iskolai versenyek győzteseinek szoktak küldeni, arra bizonyíték, hogy nem volt erre a helyzetre forgatókönyvük, nem tudtak időben váltani, de ez egyáltalán nem baj. Talán ennek a váratlan kormányzati akkumulátor lemerülésnek köszönhető, hogy az ország egész jól el volt ezzel az olimpiával. Persze semmi jó nem tarthat örökké, miért pont ezt az élményt ne tennék tönkre hamarosan.