2012. január 11-én közöltünk egy cikket, november 18-án meg egy másikat. A két írásban közös, hogy lapunkban jelentek meg, azonos szerzőtől, a háttér földolgozásában többnyire ugyanazok a kollégáink vettek részt, és mind a kettő egy fontos közéleti személy tudományos fokozatszerzésével foglalkozott. A cikkekben más közös nincs, és a végkifejletet tekintve sem tudjuk, hogy lesz-e. Az első a köztársasági elnök lemondásához és doktori címe visszavonásához vezetett, a második ki tudja, hová.

Az igazsághoz tartozik, hogy sem akkor, sem most nem is mérlegeltük a lehetséges következményeket. Ez nem a mi dolgunk. Bár azzal tisztában vagyunk, és voltunk, hogy amit Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes teológiai doktori disszertációjáról (illetve azóta az ELTE szociológia szakára beadott szakdolgozatáról) nyilvánosságra hoztunk, az a valódi, fogalmazzunk így, európai értelemben vett plágium gyanúját veti föl, míg Schmitt Pál esetében minőségileg valami egészen másról volt szó.

Ott semmi nem stimmelt. Kezdve azzal, hogy egy eleve alkalmatlan szöveg került benyújtásra, amelynek eredetijét („törzsanyag”) készítője, Nikolaj Georgijev nem szánta tudományos munkának, ő maga soha nem is szerzett tudományos fokozatot; és ezen – folytatva a sort – mit sem javított, hogy Schmitt az olimpiai mozgalmat bemutató színes brosúrát is fölhasználta, és végül, hogy az egész folyamatot röpke egy hónap alatt zavarták le úgy, hogy a máskülönben nélkülözhetetlen eljárási aktusoknak semmi nyoma: nincs írásos témavázlat, nincs a bíráló bizottság üléséről és magáról a vizsgáról készült jegyzőkönyv.

Az előbbieket mentegető kínos magyarázkodás során támadhatott olyan érzésünk, hogy az egykori olimpikon tényleg nem érti, hogy ezekre mi szükség, hogy tanácstalan azzal kapcsolatban, hogy mi itt a probléma. Egy egymás hátát lapogató, „Palikám elintézzük”-világ kedélyes részletei villantak föl szemeink előtt, amelynek képlékeny szabályait teljesen természetesnek veszik a benne élők, és komolyan megütköznek, ha valaki szembesíti őket azzal, hogy ezek a szabályok nem felelnek meg a hivatalosan lefektetett normáknak.

Nyilvánvaló, hogy a Schmitt-ügy nem szolgálhat mércéül semmilyen tekintetben sem, a sajtó pedig egyszerűen nem teheti meg, hogy nem tárja föl, ami a tudomására jutott, csupán azért, mert adott témában a színvonal lehetetlenül alacsonyra, a közvélemény ingerküszöbe pedig magasra került. Szerencsére nem a mi feladatunk ezt kalkulálni, ahogyan az sem, hogy az eset következményeit mérlegeljük – ezek miatt fájjon (és minden jel szerint fáj is) Havasi Bertalan és Hiller István feje. Az ugyanis nem volt kérdés számunkra, hogy Semjén Zsolt tudja, mire való egy doktori értekezés, látott már tudományos művet, ismeri választott témáját, véleménye is van róla (hajjaj, de még milyen), sőt, dolgozott is vele, csak éppen – ha hihetünk a szemünknek – erősen gyanítható, hogy csalt.

Magától értetődő, hogy állításainkért jogi felelősséggel is tartozunk, ennek ellenére hálásak vagyunk a férfinak, aki a miniszterelnök ajkai által érintett kólásdobozt őrzi ereklyeként irodájában, hogy erre felhívta figyelmünket, még akkor is, ha időközben a jogi lépésekkel való fenyegetőzés  elhalkult, és helyette csak a ráolvasás („politikai rágalomhadjárat”, „kártyavárként omlottak össze a koholt vádak”) meg a Schmitt-ügyből unalomig ismert mellébeszélés („megfelelt a vonatkozó törvényi szabályozásnak”, „hivatkozott művek meg lettek jelölve”) maradt. Azt viszont továbbra is türelmesen várjuk, hogy az általunk közzétett dokumentumokra és az azok alapján megfogalmazott állításokra érdemi cáfolat érkezzen, vagy azok hiányában az arra illetékesek megtegyék az ilyenkor szükséges lépéseket. Optimizmusunk azonban töretlen. Hiszünk abban, hogy a tisztázás az érdeke a magyar közéletnek és a magyar felsőoktatásnak is. Ugyanis pontosan az ilyen alkalmak segítenek egyértelműsíteni bizonyos alapvető kritériumokat.

Mert egy szakdolgozat vagy doktori disszertáció – a sajnálatosan elterjedt vélekedéssel ellentétben – nem egy kötelezően letudandó adminisztrációs feltétel, amelyet valamilyen papír megszerzéséhez teljesíteni kell, és nem is arra való, hogy általa a megszerzett ismeretekről adjon számot a delikvens, hanem – éppen úgy, mint egy asztalossegédnél vagy pékinasnál – az elsajátított képességekről tegyen bizonyságot a hallgató. Esetünkben arról, hogy képes önálló gondolkodásra és véleményalkotásra, a doktori esetében pedig az önálló tudományos kutatásra is.

Ez először is azzal jár, hogy a szakdolgozó/doktoráló elmerül egy témában, tehát elolvas egy csomó könyvet, ezután kezd körvonalazódni a konkrét kutatás. Majd elmegy anyagot gyűjteni: könyvtárba, folyóirat-olvasóba, de szerencsésebb és eredetibb, ha levéltárba, múzeumba, laboratóriumba vonul, vagy kiküld egy csomó kérdőívet. Ezt követően kerül sor a munka legtipikusabb és legnagyobb részére, a megfigyelt/feltárt dolgok, források rögzítésére: a jegyzetelésre. Önmagában egy témába vágó forrásanyag összegyűjtése igen hasznos lehet más kutatók számára, igaz, ez még nem szakdolgozat vagy doktori, de tudományos munka. Aki viszont más által készített jegyzetet úgy tüntet föl, mintha azt maga olvasta volna, és jegyzetelte ki – hiába tünteti föl az általa kézbe sem vett művet – más anyaggyűjtését saját munkájaként adja elő. Az általunk bemutatott anyagokból nehéz más következtetésre jutni, mint hogy Semjén Zsolt ezt nem egy esetben elkövette.

A tudományos életben azonban inkább az szokott plágiumvitákhoz vezetni, hogy a rendelkezésre álló ismeretekből ki jutott releváns következtetésre, illetve, hogy kié az elsőség. Semjén Zsolt dolgozatainak viszont alig vannak a hagyományos értelemben vett következtetései, a valamiféle konklúziókat levonó részek felét idézetek teszik ki, ezen felül található még bennük jelöletlen szövegátvétel. Az írásművek többi része leíró-elemző jellegű, ám a megállapítások többsége itt sem saját gondolkodás és kutatás eredménye, például a teológiai dolgozat a New Age kereszténységgel szembeni kihívásáról szóló 5. fejezete majdnem teljes egészében egy katolikus szerzetesrend képes havilapjában közölt cikksorozat egy részletének átvétele.

Noha fentebb azt írtuk, hogy nem vonjuk kétségbe Semjén teológiai kérdésekben való jártasságát, ám ezen a ponton a történet mégis kezd Schmitt Pál-i abszurditásba hajolni. Mert igaz, hogy egy jó ismeretterjesztő könyv többet ér, mint száz hasznavehetetlen szakcikk, csak éppen tudományos dolgozatként nem szokás benyújtani. Más műfaj, más a közönsége, és nyilván felesleges arról vitát nyitni, hogy „Az öt világvallás” című méltán népszerű ismeretterjesztő alapmunka, valamint egy képes havilap cikksorozata képezheti-e törzsanyagát tudományos műnek. Még szomorúbb, hogy ez két magyarországi egyetemen is elegendőnek bizonyult.

És itt a számtalan különbség közül, amelyik a Schmitt- és a Semjén-ügy között föllelhető, egyre ki kell térnünk. Ez pedig nem más, mint a Semmelweis Egyetem. Az egyetlen magyar felsőoktatási intézmény, amelyik jobban függ a nemzetközi rangjától, mint a hazai közállapotoktól, és amelyik számára egy botrány okozta presztízsveszteség azonnal érezhető bevételkiesést, hosszabb távon ellehetetlenülést jelent. Az egyetem nem tehetett mást, mint hogy megindítja a vizsgálatot, és végül elveszi a doktori címet. A többiek viszont választhatnak, hogy „a kéz kezet mos” viszonyokhoz tartják magukat, és hasznavehetetlen diplomákat kiadó intézményekként működnek tovább, avagy képesek lesznek néhány szöveget összevetni elvonatkoztatva attól, hogy azokat ki írta, és megindulnak a nemzetközi elfogadottságot biztosító színvonal felé.

Ahogy Schmitt-ügyben kifejeztük készségünket a plágiumgyanút vizsgáló Semmelweis Egyetem illetékes szerveivel történő együttműködésre, úgy most is készek vagyunk minden, az állításainkat alátámasztó adatot és dokumentumot a PPKE és az ELTE (reményeink szerint elfogultság, félelem és előítéletek nélkül vizsgálódó) szakértőinek rendelkezésére bocsátani. Mivel a PPKE-n egyelőre nem született döntés a vizsgálatról, az ELTE pedig mostanáig arra az álláspontra helyezkedett, hogy nem vizsgálja Semjén Zsolt – saját teológiai disszertációjával és konzulensének tanulmányával egyaránt meghökkentő azonosságokat mutató – szakdolgozatát, ezért a következő napokban segítőkészségünk bizonyítékaként megosztjuk Olvasóinkkal – köztük a reménybeli egyetemi vizsgálóbizottsági tagokkal – a Semjén-ügy teljes dokumentációját, azaz a miniszterelnök-helyettes dolgozatainak minden, általunk plágium-gyanúsnak talált részét, a forrásokkal összevetve. Nem lesz könnyű olvasmány, viszont aki átrágja magát a szövegeken, meg tudja állapítani, hogy a nyilvánosságra kerülő szövegek megalapozzák-e a plágiumgyanút, vagy sem.