Tiltakozik Puskás Ferencné, mert a Rákosi-rendszer propagandacélokra akarja fölhasználni férje népszerűségét azzal, hogy a Magyar Néphadsereg őrnagyi rangját és a Munka Érdemrend arany fokozata címet adományozza a sportolónak.

De nem, Puskás Ferencné nem ezért tiltakozik, hanem azért, mert egy párt kampányfilmjében föltűnik néhai férje arcképe, a videót pedig „azok politikai örökösei” készíttették, akik miatt Puskás Ferenc „huszonöt éven át nem térhetett haza, Magyarországra”. Ha már itt tartunk: amikor „huszonöt év után hazatért”, éppenséggel még javában dúlt a szocializmus, és azoknak, akik akkor Puskást hazacsábították, és itthon a legpompásabb ünnepi külsőségekkel fogadták – szintén nem függetlenül a rendszer reklámozásától –, legalább annyira örököse a Magyar Szocialista Párt, mint akik miatt külföldre kényszerült.

Mert a száguldó őrnagy egész élete egy merő kényszerülés volt, Puskás Ferencnéé meg egy merő tiltakozás. A Rákosi-diktatúra viszontagságai után a kiváló focistának és családjának volt alkalma – nyilván kényszerből – belekóstolni Franco Spanyolországának életébe, vagy edzőként és hozzátartozóként – vélhetőleg fenyegetés hatására – elviselni a tábornokok Görögországát, Pinochet Chiléjét és Stroessner Paraguayát. Szerintem tökrendben van, hogy Puskásról nevezték el a felcsúti labdarúgó-akadémiát.

És nálunk ilyenkor szokott kitörni a gyalázat, mert az értékközpontú, hagyománytisztelő, a szellem dolgait nagyra tartó közönséget hidegen hagyja, ha nemzetközi hírű tudósokat aláznak meg, annak meg egyenesen tapsol, ha a teljes magyar irodalmat becstelenítik meg lektűrszerzők kánonba emelésével, de ha egy futballistáról valaki azt állítja, hogy focizni ugyan tudott, és szerethető bohém figura volt, de emellett még nagy franc is, akkor az maga a blaszfémia. (Annyira édes az is, ahogy Puskásné protestálására az európai értelemben vett baloldal reagált: durcázni kezdtek, hogy az özvegy arról bezzeg elfelejtkezett, hogy Puskásnak a szocialista kormányok adtak mindenféle elismeréseket. Öcsi az övék is.)

Jellemző, hogy a nemzeti érzelmeket jelenleg a román–magyar meccs hevíti, melynek a „nemzeti tábor” szemében különös aktualitást kölcsönöz a székely zászló ügye. Az ebből a szempontból teljességgel érdektelen, hogy hányszor szavazták le határon túli véreink az önmagukat nemzetmentőknek kinevezők politikai klónjait, vagy hogy a Nemzeti Ügyek kormánya hány oktatási programot, kulturális projektet cseszett szét vagy szabotált el röpke három év alatt, hogy a szent szimbólum alig tízéves kreálmány – a székelyek sorsa és a nemzet jövője kétszer negyvenöt perc (+ hosszabbítás) alatt dől el a zöld gyepen.

A jelképeknek és a valóságnak, a megítélésnek és a tetteknek kevés köze van egymáshoz.

Bizonyára tisztában van ezzel a másik tiltakozó, Vásárhelyi Gábor is. A tisztségét tekintve „Bartók-jogutód” szintén az engedély nélküli fölhasználást kifogásolta, annak ellenére, hogy a filmben nem a párt országos választmánya balettozta el A csodálatos mandarint, vagy Baja Ferenc adott elő részleteket a Mikrokozmoszból, hanem csak fölvillantották Bartók portréját. Az örökös ezt a dörgedelmet intézte a magyar szocialistákhoz: „az a politikai csoportosulás, amely a közelmúltban nyíltan hangoztatta azt a véleményét, hogy a Bartók Béla szülőhelyén élőket nem tekinti automatikusan magyar állampolgárnak – és politikusai ezzel azt mondták ki, ha Bartók Béla ma születne Nagyszentmiklóson, akkor az MSZP szerint nem lenne magyarnak tekinthető – akkor se nyúljon a mai határainkon kívül született valóban nagy magyarok nevéhez, ha ez éppen a mai politikai céljainak megfelelne.”

Vásárhelyi Gábor hazudik.

Bár az MSZP kettős állampolgárság ügyében vitt xenofób kampányát éppenséggel ez nem menti, de történetesen olyat nem állítottak, hogy aki nem magyar állampolgár, az nem tekinthető magyarnak. Valószínűleg korábban Vásárhelyi maga is így gondolhatta, mert ez az érv nem jutott eszébe, amikor a védnökségével lezajló Bartók-jubileum emlékbizottságának elnökéül nem mást választottak, mint az ominózus kampányt levezénylő Gyurcsány Ferencet.

Itt mindenki utólag lesz okos és bátor. Érdekes módon az MSZP-film ügye már elérte a közszolgálati és kereskedelmi televíziók ingerküszöbét is, noha arról még mindig nem bírtak beszámolni, hogy az ország egyik legbefolyásosabb emberét korábban garázdaság miatt figyelmeztették. Esetleg annak következménye is lenne, néhány ideges telefon föntről, egy-két váratlan bírság ugyanonnan.

Különben lehet, nincs mit a szemükre hányni, a közeg, amelyben működnek, szintén a kockázatmentes és/vagy agysejtkímélő megoldásokat preferálja. Figyeljük meg, hogy a tiltakozásokban megjelenő két problémacsoportra (a múlttal való szembenézés és a Kárpát-medencei magyarság sorsa) milyen adekvát válaszok születnek. Az elsőre adott reakció az utólag támadt antikommunizmus (melyet meg sem érint az, hogy a kormány a kommunizmus legsikeresebb elnyomó szervezete, a KGB egykori tisztjének, Putyinnak nyalizik). Ennek iránya egy széles körben utált és jelenleg hatalomnélküli szervezet, mellyel a kommunizmus összes bűnét azonosítják, nagyvonalúan figyelmen kívül hagyva a másutt föllelhető ótvaros komcsikat, és elfelejtkezve évtizedes megalkuvásokról, arról a bonyolult viszonyról, amely a társadalmat az élcsapathoz fűzte.

Ami pedig a határon túli magyarokat illeti, az ő gondjaikra az az orvosság, a velük való kapcsolatnak az a módja, hogy egymás közti leszámolásra használjuk őket, míg a történelemről alapos ismeretekkel rendelkező, kultúránk egészét mélyen átélő szurkoló zászlókat lenget, és hazai bajnokikon szidja szomszédaink fölmenőit, majd hat pálinka és négy irredenta nóta után feje csöndesen az asztalra bukik, daliás időkről és méretarányos Nagy-Magyarország-matricákról álmodva reggelig. Remekül passzol ehhez a képhez az a tegnapi hír, hogy a Magyar Koronaőrök Egyesületének – wtf? – egyik aktivistája leverte a Szent Koronára hasonlító fejdíszt egy szlovákiai lány fejéről, mert tiszteletlenül viselte azt. (Értsd: a fején.) A bácsi nyilván még nem látott nyugati kisvárosokban amatőr, hagyományőrző szabadtéri előadást, vagy nem járt még szuvenírboltban, de föltehetőleg havonta egyszer fölkeresi Pusztaszert.

Népünk egy kihalófélben lévő, debilizált arisztokrata családhoz hasonlatos, mely vagyonát és méltóságát már régen elkártyázta, de tagjai az őseikkel büszkülnek, és megvetnek mindenkit, kinek ereiben nem kékvér csörgedez. A vasárnapi ebédnél visszamenőleg megnyerik az összes háborút, s hogy a külvilág ezt nem ismeri el, az a külvilág hibája, illetve elármánykodták előlük a sikert és a gazdagságot, de szent ereklyéikre esküsznek, hogy egy nap csak úgy magától az egész família ismét a régi dicsőség fényében fog fürdeni.

*

Magyarország ma – hirdeti az MSZP filmje (melyről Tokfalvi mindent elmondott, amit lehetett), ám az nem derül ki belőle, hogy Magyarország milyen, mik a bajai, hogyan lehet a nehézségekkel szembenézni, milyen jövő állhat előttünk. Az alkotás ugyanarra az életérzésre és tespedtségre alapít, mint minden más ebben az országban: válts kormányt – üzeni –, és egyből bevarrod ballal a pipába, vagy virtuóz módon kezdesz komponálni. Ötletből, valóságismeretből, kreativitásból, tettrekészségből ennyire futja.

Kis pénz, kis foci.