A kormány megemlékezésén a mélypont nem váratott magára, rögtön a felvezetésben kijött egy ember a múzeum lépcsőjére, és elordított egy Petőfi-verset. Értelmezhetetlen volt, ijesztő és már-már underground, mint a finn kórus, amelyik néhány éve nálunk turnézott, és slágereket ordítoztak a Keleti pályaudvar előtt. Jókedvű lengyelek néztek értetlenül, de azért tapsoltak, ha már ilyen messzire elutaztak, hogy kinyilvánítsák töretlen hűségüket a Fideszhez (és a Jobbikhoz).

De hallga, csak hallga, mert most olyan jön, hogy na.

Egy másik ember, konkrétan a miniszterelnök, áll a Múzeumkertben, és arról beszél, hogy a szabadságharc hősei gyakorlatilag piti rezsicsalók voltak. Jókai a villanyóra-visszatekerés mestere, Petőfi gázórát mágnesezett, Bem apó pedig olajt szőkített, de elegük lett, és nekimentek az osztrákoknak, mert már nem bírták tovább az állandó harcot a rezsivel. Inkább a halál! – kiáltották –, mint a villanyszámla, aztán jött a kardozós rész.

De nem csak ők.

Ha jól veszem ki a kedves vezető szavaiból, 1848-ban, 1956-ban és 1989-ben is ugyanaz volt a magyarok problémája, a túl nagy szabadságot akarták elcserélni 6,5%-os gázárcsökkenésre, de jöttek a muszkák, szovjetek, kommunisták és liberálisok, és mindig visszakényszerítették a szegény népet a szabadságba, a gázár meg maradt annyi, amennyi. Ezen, legfrissebb történelemértelmezés szerint a magyar nép sohasem akart szabad lenni, csupán egy olyan vezetőre vágyott, aki csökkenti neki a rezsit. Ilyen szar alakoknak lát minket a miniszterelnök, Táncsicstól Nagy Imréig, Göncz Árpádtól Göncz Árpádig. És nem viccel.

Azt is mondja, hogy mi vagyunk Európa legegységesebb országa.

A kijelentés persze teljesen értelmetlen, de azért mégis kérdés, mire gondolhatott. Mind fideszesek vagyunk? Mind ugyanazt gondoljuk a rezsiről? Mind magyarul beszélünk? Mind imádjuk, ha közmunkásként a minimálbér feléért dolgozhatunk?

Nem. Orbán Viktor fejében létrejött egy egységes nemzet, amit a Fidesz szavazói alkotnak, és már megint ott tart, hogy mindenki más labanc, amerikai kém, idegen szívű potyautas vagy sötétben bujkáló ellenforradalmár. Évről évre szűkülő tudatában évről évre szűkül a nemzet, egyre többen kerülnek ki belőle, egyre többen leszünk primitív magyarságdefiníciójának vesztesei, így aztán olyan egységes nemzet leszünk, amilyen még soha, kár, hogy néhány millióan kimaradunk belőle, de a maradék maradéktalanul boldog lesz. Csökken a rezsijük, lesz földjük és trafikjuk, elvégre ideje végre belátnunk, hogy ez a kis ország nem képes mindenkinek jólétet teremteni, de másfél-két millió fideszes szavazó viszonylag kellemesen élhet. Ők lesznek az egységes nemzet, a többiek meg kapálnak, mosnak és cipelik a csomagokat.

A problémát nyilván az jelenti, hogy ha egy társadalomban csak a Fidesz-szavazók előtt áll perspektíva, akkor sokkal könnyebb beállni a sorba, mint rángatni a láncot, hiszen az üzenet világos: aki velünk van, az van. Persze nem lehet mindenki trafikos, de viszonylag sokáig lehet nekik azt hazudni, hogy igen. Ez a hülyének nézés lényege: ha nem hülyéket néznek hülyének, azok fellázadnak, de ha hülyéket néznek hülyének, akkor csak a megfelelő stratégiát követik, és minden működni fog.

Egyébként meg itt az idő. Ezt is a szónok mondja, mert Magyarországon mindig itt az idő, április 6., mi más. Itt állandóan idő van. Órások vállán áll, azért mondja be mindig a pontos időt.

A beszédet nem csak én minősítettem menthetetlenül unalmasnak, viszont az elég aggasztó, hogy amikor Orbán Viktor egy nemzeti ünnep alkalmából kirekeszti a magyarok felét a politikai közösségből, röhejesen próbálja feltolni magát a történelmi hősök közé, és összevissza hazudozik a helyzetről, már csak legyintünk, mert ezt csinálja 1998 óta, és tulajdonképpen tökéletesen érdektelen. Régebben még fel-felkaptuk a fejünket egy ordas hazugságra, de ez most már annyira természetes, mint hogy Semjén Zsolt belovagol Kézdivásárhelyre. (Itt szeretném megköszönni a kormánynak, hogy a KDNP elnökét minden jelentősebb ünnep alkalmából eltávolítják az országból, de ez a ló túlzás, tényleg úgy néz ki rajta, mint valami félkegyelmű operetthülye, ráadásul integet is.)

Október 23. és március 15. legnagyobb tanulsága az, hogy addig volt méltóságuk, míg tilos volt megünnepelni forradalmainkat. Abban a pillanatban, hogy a kormányok statisztákat és néptáncosokat rendelnek ki a közterekre, az egész kap valami savanyú bűzt, penészes bevonatot, a gyermekek pedig már az iskolában megutálják az egészet. Itt mindenki Nagy Imre és Kossuth Lajos, ha mikrofont kap, megnyer egy szabadságharcot, egy-két forradalmat, aztán tapsol a néptáncosoknak.

Mindezt a világ legegységesebb országában.