Trianonozás

Volt egy nagyszerű csehszlovák film, a Limonádé Joe (Limonádový Joe): a fináléban, amikor minden a lehető legjobbra fordul, van egy néhány másodperces jelenet. Valaki leszúr egy botot a földbe, és azonnal tiszta kőolaj tör föl, aztán mások is követik a példáját – és lám, csodák csodája, hőseink ölébe hull a mérhetetlen gazdagság. De szép is volna, ha országunkban bármilyen természeti kincs ilyen könnyedén hozzáférhető volna, lennének végtelen olaj-, gyémánt- vagy akár tarhonyamezőink, vizeinkből kifogyhatatlan a lazac, aranyrögökön tapod az utcagyermek a faluvégen. Mindenkit felvetne a pénz, a világ hitelezői lehetnénk, és csak ímmel-ámmal kérnénk vissza, amivel tartoznak nekünk.

Nem így van, sajnos. Vannak azonban szellemi kincseink, csak épp a kiaknázásukkal van némi gond.

Kérdés persze, hogy kincsnek nevezhető-e – mindenesetre ha van, amiből nagyon sok van, fölösen is, azt jó lenne hasznosítani. Vannak a világon területek, ahol a víz áradását (ami pedig igen kellemetlen tud lenni) a mezőgazdaság szolgálatába állították, évezredek óta; újabban meg a süvítő, szárító, goromba szelet is energiává alakítják. Lám, az emberiség arra is rájött, hogy a trágya (ami pedig természetes formájában nem valami vonzó anyag, és megállíthatatlanul termelődik) értelmes célokra fordítható, a föld termékennyé tételétől a fűtésig.

Ilyen fölöslegesnek tetsző, mintegy magától adódó matéria, ha nem is kézzelfogható, anyagi formában, de szellemi, verbális alakban bőven van, és országunk mintha kiváltképpen sokat, egyre többet volna képes előállítani belőle. Mondom, csak az a kérdés, hogy hogyan lehetne ebből hasznot húzni.

Trianonról van szó.

Pontosabban: éppen Trianonról nincs szó – hanem a trianonozásról. A trianonozás nem Trianonról szól, arról szól a legkevésbé: nem feltárás, számvetés, oknyomozás vagy a következmények felmérése, hanem sérelem, fájdalom, düh és hibáztatás; hogy kinél-kinél mennyire őszinte, mennyire nem, az külön kérdés. Mindenesetre nemcsak kapóra jön, bármi másról legyen is szó, hanem olyan, mint egy jól kijárt, kényelmes házi papucs: seperc alatt bele lehet bújni, semmi gondot nem okoz, sehol nem szorít, jó meleg, kényelmes.

A trianonozás – tartalmát tekintve – nem más, mint valamely méltánytalanság felhánytorgatása; legyen az régi vagy újabb keletű. Az mellékes is, hogy valódi vagy képzelt érdeksérelemről van-e szó; az sem számít, hogy kimutatható-e bármilyen okszerű összefüggés a trianoni diktátum és a felpanaszolt jelenség között. Ilyen kapcsolatra ugyanis (elmeélesítő virtuozitással) bármikor rámutathat a trianonozó: a békeszerződés ugyanis kétségkívül hatalmas károkat okozott az ország közigazgatásától az iparon és mezőgazdaságon át a lakosság lelki egyensúlyáig minden területen – olyan apokaliptikus pont tehát, amelyre bármi könnyedén vonatkoztatható. (Ismétlem: nem Trianon valóságos szerepének és jelentőségének felméréséről, hanem a trianonozás otthonos, problémátlan, automatikus gyakorlásáról beszélek.) Olyasvalami – ráadásul –, ami elvileg össze kell hogy kössön valamennyiünket, mindannyiunknak éreznünk kellene a veszteséget: ha mindent (bármit) Trianonra kenünk, az sokkal biztonságosabb, mint ha a kommunistákra, a Horthyra, Gyurcsányra vagy Orbánra mutogatunk. Látszólag tehát ki is vonjuk az érvelést a politika gyanús árnyéka alól.

A trianonozás – alkalmát tekintve – immár tökéletesen meghatározhatatlan: természetesen hívódik elő bármely szomszédos országgal kapcsolatban, de legyen szó a gazdasági nehézségekről, hazánk nemzetközi (gazdasági vagy politikai) helyéről,  a magyar fociról vagy a globális felmelegedésről.

A trianonozás – a beszélő alanyokat tekintve – a mániákus kommentelők hadát mozgósítja elsősorban: azokat a honfitársainkat, akik mindenáron szeretnék véleményüket, hozzáértésüket, elemző készségüket fitogtatni, s ezért ahol csak lehet (az online felületeken elsősorban, a nyomtatott sajtó olvasói levelei lassan kimennek a divatból), közzéteszik mondandójukat. Vegyes minőségű olvasmányaikból alakítják ki (majd pedig együtt csiszolják tovább) ellenőrizetlen hitelű, féligazságokon alapuló álláspontjukat. Megtehetnénk, hogy nem vesszük őket komolyan – ámde éppen a trianonozás fékevesztett burjánzása figyelmeztet arra, hogy olyan sajátos szubkultúráról van szó, amely méltó a figyelemre.

Annál is inkább, mert a jelek szerint erre a kommentelő-szubkultúrára a politika is kezd odafigyelni, sőt muníciót merít belőle. Volt már, hogy maga a házelnök utalt valami igen sötét, gyanús forrásra, ami a kommentelő-had egyik kedvence; és talán azok a benyomások sem csalnak meg, hogy a miniszterelnök bizonyos mondatai egyenesen az anonim hozzászólóktól származnak. És most, nemrég is: Kósa Lajosnak ugyan mi más jutott az eszébe a holokausztról, mint Trianon?

Van összefüggés? Hát... valamilyen nyilván van. És főleg: mennyivel egyszerűbb a békediktátum igazságtalanságát taglalni, mint a magyar felelősséget sok százezer magyar honfitársunk lemészárlásában. Vagy itt van a kormánypárti vezérpublicista, akinek – hogy, hogy nem – szintén a holokauszt idézi fel Trianont.

Na, hát erre mondom én, hogy páratlan kincs birtokában vagyunk. Bármilyen tartalommal, bármilyen alkalomból és bárkitől – ömlik a trianonozás, többé-kevésbé jól formált magyar mondatok ezrei hagyják el a klaviatúrákat naponta. Közvetett haszna máris van: a trianonozók (minden nemzetmentő búbánatuk dacára) bizonyára jól érzik magukat, ez hosszú távon egészségmegőrző és termelőerő-megújító hatású. Már csak azt kellene kieszelni, hogy hogyan másképp tudnánk még igába hajtani ezt a látens energiát.