A budapesti mozik az év elején vetítették a Pride c. filmet, amely Büszkeség és bányászélet címmel került forgalmazásra. Aki erre az írásra a fenti címet olvasva eleve rákattint, annak valószínűleg semmi újdonsággal nem szolgál a rövid tartalomismertetés. A történet 1984 nyarán játszódik, amikor is a londoni Büszkeség Menetének pár aktivistája úgy dönt, hogy érdemben is a thatcheri (re)presszió alatt sínylődő és küzdő bányászok mellé áll. Beszállnak a „mozgalomba”, és minden kezdeti elutasítás ellenére is szilárdan kitartanak amellett a tudásuk mellett, hogy a mindenkit megillető jogok nem egyszerűen identitáspolitikai, elismerési és emberi jogi kérdések, hanem szorosan kapcsolódnak és hasonlítanak mások elosztási kérdéseihez.

Az aktivisták a wales-i szakszervezeti tagok távolságtartása ellenére is azt gondolják, hogy a Bread and Roses munkásmozgalmi dalához több közük van, mint azt az értékkonzervatív munkások elsőre gondolnák, tettekkel vallják, hogy a politikai jogokért való küzdelem elnyomott társadalmi csoportok esetén „szektorálisan” és szubkultúrákon átívelő. A film végére az elnyomott ellenállások egymásra találnak, az ítélkezés reflexit ledöntik, a megismerés és a szövetségkötés politikája élesedik. Közösen és egymásért lépnek fel, hogy aztán a sztrájkban nyújtott szolidaritás után bányászok és szakszervezetisek tömegével érkezzenek a filmvégi melegfelvonulásra.

Értelemszerűen nagy lelkesedés övezte a magyarországi bemutatót, önmarcangoló módon néhányunk még azt is el tudta (volna) képzelni, hogy a magyar szakszervezeti konföderációk vezetői is sétálnak egy melegfelvonuláson az Andrássy úton, hogy az MSZOSZ címere szivárványszínben pompázik majd azon a bizonyos szombaton. Mindez nem csak a megalkuvásban, továbbá a tagság- és osztályárulásban mértéket nem ismerő NER-kompatibilis szakszervezeti vezetők (tisztelet a kevésnél is kevesebb kivételnek) miatt sem egy megálmodható jelenet, hanem azért sem, mert jelen állapotban a munkatársadalom szervezeteinek – úgymint a szakszervezetek – tagsága éppen annyira nyitott a hazai LMBTQI-közösségek elismerése és közössége felé, mint 1984-ben az aktivitásban megalkuvást kevésbé ismerő brit elvtársaik. A helyzetet konzerválja az, hogy az LMBTQI-közösségek részéről sem látni azt a nyitási politikát, ami alapján el tudjuk képzelni azt, hogy Kordás László és a Háttér Társaság a Melegekért képviselői közösen nézik meg a tárgyalt filmet (volt arról szó a film bemutatásakor, hogy szerveződik egy ilyen alkalom – ha megtörtént, úgy a tapasztalatokról még a szűk nyilvánosság sem hallott; ha nem történt meg, az elmaradás oka szintúgy homályban maradt).

Legalábbis a láthatóság szintjén nincs tematikai vagy munkatársadalom felé tett nyitás. A Budapest Pride tartalmas, izgalmas és problémaérzékeny programjai között például sehol nem találunk olyat, amely az LMBTQI-közösségen túlmutató esemény lenne. Ezt akár meg is érthetjük, hiszen olvasva a nem különösebben megnyugtató jelenségeket, értelemszerű, hogy elsősorban a közösség elismerésének és belső problémakomplexumának témái vannak napirenden. Mondhatnánk, vannak súlyosabb és világosabb nehézségek, mint a közösségen túlmutató politikai szubkultúrák és társadalmi csoportok helyzetének és az azokkal való együttműködésének kérdése. A fesztivál a romákat és nőket érintő témákon túl így nem emeli be közvetlenül (!) a további társadalmi csoportok/osztályok/rétegek témáit – legalábbis a program szerint. (Itt kell hangsúlyozni, hogy közvetve bizonyosan beemelődnek, hiszen az osztályhelyzet és az identitás kérdése egymásba is folynak, hiába gondolja egynéhány digitális és offline mélymagyar, hogy például melegnek lenni középosztálybeli és fővárosi „kiváltság”.)

Csakhogy az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy a „téma” (bocsánat a leegyszerűsítésért) vagy éppen a fesztivál záróeseménye, a felvonulás az utóbbi években nem egyszerűen egy elismerési esemény, egy ünnep, hanem egy antiorbánista protestesemény is. A felvonuláson részt venni, a nehézségekkel azonosulni sokaknál (tömegeknél) jóval többet jelent, mint kiállni a mindenkit megillető jogok mellett. Láthatón a progresszív értékrenddel bírók, az Alaptörvénytől kezdve az ápolók bérezésének kormányzati politikáját elutasítók tömegének szimpátiáját is bírja a Pride – ahogyan nyilván van a vonulók és azonosulók között kevésbé anti-Orbán-kompatibilis. Az idei felvonulás szlogenjei („Húsz esztendőnk hatalom”; „Ez nem az én ügyem. Bármiért is küzdesz, van mire büszkének lenned”) és plakátjai is többről árulkodnak, mintsem hogy itt „csak” az LMBTQI-közösség egyhetes elismerései eseményeinek egymásra rakódásáról lenne szó. A szervezők érzik és tudják, hogy Magyarországon kissé más a helyzet, mint Bécsben vagy Berlinben. Nem csak „nekik”, másoknak is. Ebből viszont következik néhány dolog.

A magyarországi helyzet kissé hasonlatos az 1984-es filmbéli induló pozíciókhoz. Van egy értékkonzervatív munkatársadalom (és többségi társadalom), amely távol van / érzi / tudja magát az LMBTQI-közösségtől, mely utóbbi megjelenített tematikájában szintén távol van előbbitől. Kölcsönös meg nem értések, prekoncepciók, befelé fordulások és láthatatlan párbeszédek vannak (ha egyáltalán). Holott nyilvánvaló, hogy a munkatársadalom és az LMBTQI-közösség ugyanannak a politikai térnek a szereplői, és az elmúlt évek során olyan mértékben kerültek egy oldalra (és egymás mellé), ahogyan arra maguk sem számítottak – melyik wales-i bányász gondolta volna a ’80-as éveket megelőzően, hogy a Meleg Büszkeség napján fog vonulni. Ahogyan az LMBTQI-közösség, úgy a hazai munkatársadalom is az elismerés hiányával és a jogfosztással szembesül. Jogaiknak érvényesítésére, tiltakozásuk határainak, politikai cselekvésük lehetőségeinek – azaz identitásuknak – a megélésére alig van módjuk, nélkülük, felettük és nem értük zajlott az alkotmányozástól kezdve a Munka törvénykönyvének átszabásán át számos közpolitikai intézkedés. Ma a hazai LMBTQI-közösség és a munkatársadalom olyan jogokért küzd, ami a másiknak is jár. Ezt a szervezők is pontosan érzékelhetik: „Bármiért is küzdesz, van mire büszkének lenned.” Ebből azonban például egy fekete ruhás ápolónővel és kórházi dolgozókkal vagy éppen a vegyipari munkásokkal, akárcsak a tanárokkal való (szervezeti és közösségi) szolidaritás kinyilvánítása következik.

Viszont ha a Budapest Pride tematikai gazdaságát nézzük, akkor ez a tudás látványosan hiányzik belőle. Holott – tetszik vagy sem – az LMBTQI-közösségek nyitási politikáján sok múlik. Krédójuk, értékrendszerük, évtizedes gyakorlott küzdelmük és realitásérzékük idővel a tematikai nyitásra predesztinálhatja őket. Még akkor és pont azért is, mert a munkatársadalom (és többségi társadalom) pont azokkal a beidegződésekkel, reflexekkel, előítéletekkel, prekoncepciókkal (és vulgaritással) bír irányukba, mint a wales-i bányászok bírtak. A katolikusnak elkönyvelt ír társadalom sem „magától” állt az „igenek” oldalára. Az, hogy az amerikai egyesült államokbeli társadalom ide eljutott, ahhoz többek között egyrészt nemzedéki korszakváltás is kellett – egy progresszív milleniumi generáció megjelenése és „elnökének” sikere –, másrészt rengeteg beszéd és beszéd a társadalomhoz. Nem csak „befelé”, nem csak a megbízhatatlan, LMBTQI-kérdést kizárólag vagy leginkább antiorbánizmus mentén felhasználó, öndefiníciójuk szerinti baloldali-liberális politikusokhoz, hanem a társadalom „(leg)nehezebb” csoportjai felé is. A helyzet ennél ugyanis nem lesz könnyebb (lásd Gregor Anikó és Rédai Dorottya kutatását), és bármit is hoz a jövő – kormány-, rendszer-, korszakváltást, vagy egyiket sem – az LMBTQI-közösségek elismerési kérdéseik és jogaik fontosabb témák annál, minthogy kizárólag alkotmánybírókra vagy politikusokra bízzuk. Beszélni kell azokhoz is, meg kell jelenteni azok problémáit is, akik ma ugyanazon az oldalon vannak, de távolságtartással viszonyulnak „egyszerű” dolgokhoz. Sajnos a nyitást, a jóléti és elismerési hálózatók találkozását kevésbé lehet várni a munkatársadalomtól.

Azok, akik így fogalmaznak, azok pontosan értik azt, hogy egyedül kevésbé fog menni a NER-ben vagy egy poszt-NER állapotban. „Szövetségeseinket is arra biztatjuk, hogy háborodjanak fel a társadalmi és jogegyenlőtlenségek különböző formáin, s hogy kiállásukkal támogassák azt, hogy egy olyan társadalomban éljünk, amelyben érték a sokszínűség, a szabadság és az elfogadás” – szól a 20 éves Budapest Pride felhívása. Ha ezt a mondatot úgy olvassuk, ahogyan a szerzők írták, akkor lehet, hogy az utóbbiak az első lépést már meg is tették. De csak lehet.

Viszont a közös fellépés utópiájában nem csak nekik kell hinni, ahogyan megvalósításának joga sem csak őket „illeti” meg.