Techet Péter
Techet Péter
Tetszett a cikk?

A magyar közéletben kétféleképpen szokás az Európai Unióra gondolni: dacos dühvel vagy áhítatos tisztelettel. Mindkét viszonyulás az Európai Unió jelenlegi lényegének és a magyar érdekeknek a félreértésén alapszik.

A dühnek nincs értelme, mert Magyarország számára – ellentétben a jelenlegi kormányfő korábbi mondataival – nincs élet az Európai Unión kívül. Egy kicsi, periférikus, gyenge belső iparral és vásárlóerővel rendelkező, gyakorlatilag a német ipar beszállítójaként működő ország egyedül semmiképp sem állná meg a helyét (elvégre sem Norvégia, sem Svájc nem vagyunk); egy másik, lehetséges szövetségben – mondjuk az eléggé nehézkesen körvonalazódó orosz birodalmi eurázsiai gazdasági unióban – meg ugyanúgy periférikus, kiszolgáltatott helyzetbe kerülne. Azt a közép-európai egységet, amit a Habsburgok állama testesített meg félezer éven át az itt élő népek javára, és ami biztonságot és központi helyzetet garantált a magyarságnak, a nyugati hatalmak szűklátókörűsége és a magyar nemzetállami nacionalizmus végül lebontotta. A térségben élő népek mindegyike – a semlegességet elért Ausztria és a pár évtizedig blokkfüggetlen Jugoszlávia kivételével – a Habsburg-birodalom eltűnése után különféle birodalmak, politikai vagy gazdasági szövetségek perifériai között sodródott.

Ma Magyarország az Európai Unió nevű gazdasági együttműködés (amelyből mind a politikai, mind a szolidaritási elem teljességgel hiányzik) perifériáján vegetál. A korábbi periférikus, kiszolgáltatott helyzeteinkhez képest mindenképp a magyar történelem talán legjobb állapota ez, mert önszántunkból vagyunk egy olyan szövetségben, amely ha kollektív felzárkózást nem is, de egyéni szabadságot mindenképp biztosít. Soha a magyar történelemben nem volt ilyen egyszerű Nyugatra jutni: ma autópályán, határok nélkül, egyenrangú félként menekülhet el egy fiatal a magyar nyomor elől Záhonyból Stockholmig.

A düh melletti másik tipikus viszonyulást, az áhítatos tiszteletet ez a felismerés határozza meg, ennyiben tehát reálisabb, mint a dacos düh, amely sem a valóságot nem érzékeli, sem lehetséges alternatívát a dühön kívül nem kínál.

Az áhítatos tisztelet is téves azonban. Magyarország mint közösség számára az Európai Unió nem jelent felzárkózást, maga az egész európai gazdasági egység úgy van összerakva, hogy az közösségileg nézve inkább a mag-Európa államainak kedvezzen, elvégre – hasonlóan az euróhoz – az egyes államok gyengeségeit és erejét nem kiegyenlíti, hanem kihasználja. A keleti, déli, délkeleti periféria számára az Európai Unió csupán az egyéni felzárkózást, azaz a mag-Európába való gyors és egyszerű kivándorlást kínálja. (Ez sem lebecsülendő szempont, elvégre ha Magyarország nem lenne az EU tagja, a kivándorlás ugyanolyan nehézkes lenne, mint például a koszovói nyomorból.)

Az áhítatot sokak részéről az is motiválja, hogy Magyarországnak úgymond hálásnak kéne lennie az úgymond nagy EU-s támogatásokért. Mindezzel csupán annyi gond van, hogy hamis állításokon nyugszik: egyrészről Magyarországnak nem kell hálásnak lennie (elvégre az EU-s támogatásokra joga van, a jogokért pedig nem szoktunk hajbókolni, hálásnak lenni), másrészről összehasonlítva egy föderatív állam periférikus, elmaradott térségeinek támogatásaival a Magyarországnak juttatott EU-s pénzeket, látnunk kell, hogy egyáltalán nem beszélhetünk nagy összegről, jelentős támogatásról. (Ha Magyarország egy tényleg föderatív állam egyik elmaradott tartománya lenne, sokkal több pénzt kapna.) Az Európai Unió azonban ma nem működik államként, a tagállamok között nincs szolidaritás, és még célként sincs megfogalmazva az élethelyzetek közelítése. A holland gazdagságtól a bolgár vagy magyar nyomorig terjedő Európai Unión belül sem mennyiségileg, sem a célokat tekintve nincs olyan belső újraelosztás, ami ezen különbségeket akár csak kicsikét is mérsékelni tudná, akarná.

Szuverenitással a nyomorért

A keleti térség felé – amelyet a nyugat-európai államok megszálltak vagy megszállni hagytak, majd a szovjeteknek prédaként odadobtak – a nyugat-európai tagállamoknak történelmi felelősségük (lenne) azon hátrány felszámolása, amelyet a térségben a 20. századi politikájukkal idéztek elő. És ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy Magyarország például a német megszállás és a szovjet uralom nélkül skandináv vagy akár csak osztrák szinten élne – elvégre Magyarország a két világháború között is egy ugyanolyan szegény, periférikus, feudális ország volt, mint amivé ma egyre inkább válik –, de a különbségek nem lennének ennyire szembeötlőek, mint ma. A rendszerváltás huszonöt éve sem hozott lényeges felzárkózást, ami szintén csak azt bizonyítja, hogy a nyugatiak nem vették komolyan egy percig sem a történelmi felelősségüket e térség nyomoráért, és ma is csak annyi EU-támogatás csepeg, ami a térség szociális felzárkóztatását sohasem fogja lehetővé tenni. Ez persze szintén a mag-Európának (is) érdeke, amely számára a térség olcsó munkaerőt jelent, márpedig az életszínvonal a bérek emelkedésével is járna, ami nem érdekük a nyugati cégeknek.

A jelenlegi magyar kormány – miközben retorikailag a dacos dühöt szítja – teljesen bele is törődött ebbe az állapotba. Sőt, a dacos düh szítása, a nemzetállami szuverenitás védelme kifejezetten nyugati érdek is, ugyanis így még csak meg sem fogalmazódhat egy egységesebb, szociálisabb Európa gondolata, ahol nem az európai össztermék egy, hanem (mint az USA-ban) legalább huszonöt százaléka felett rendelkezhetne a föderáció, és így sokkal hatékonyabb újraelosztással, egységes szociális rendszerrel tudná kiegyenlíteni a különbségeket. Amikor a magyar kormány a nemzetállami szuverenitást védi, az ország nyomorát tartósítja, mert még az esélyét is elveti annak, hogy egy egységes Európai Unióban nagyobb és szociálisabb újraelosztás jöhessen létre.

Az áhítatos tisztelet azonban szintén káros, mert azt az illúziót kelti, mintha elégséges lenne az az EU-újraelosztás, ami jelenleg létezik. (Sőt, a hála hangsúlyozásával a mag-Európa történelmi felelősségét is elmossa.)

Miért van az, hogy Bréma vagy Karintia sokkal eladósodottabb, mint Görögország vagy Magyarország, mégis jobban élnek az emberek Brémában vagy Karintiában (több a minimálbér, jobb az oktatási, egészségügyi, szociális ellátórendszer stb.), mint Görögországban vagy pláne Magyarországon? A válasz nagyon egyszerű: a nyakig eladósodott Bréma a Német Szövetségi Köztársaság, a szintén teljesen eladósodott Karintia az Osztrák Szövetségi Köztársaság része, márpedig e szövetségi köztársaságokban a központi újraelosztás biztosítja az élethelyzetek hasonlóságát, és ezért a gazdaságilag fejlett és fejletlen részek között nem lesznek akkora különbségek, mint az EU fejlett és fejletlen tagállamai között. (Ugyanezen okból nem tartana ennyi ideig egy „görög válság“, ha Görögországot nem éri az a katasztrófa, hogy az EU-nak a tagja, hanem az USA egyik tagállama lenne.) Az EU-n belül is közös, legalább az össztermék negyede felett diszponáló költségvetésre, újraelosztásra, egységes minimálbérre, harmonizált, hasonló szociális, egészségügyi és oktatási ellátásra (stb.) lenne szükség.

Amíg ez nincs, felesleges butaság őrjöngeni „Brüsszel“ túlhatalma ellen, mert a probléma éppen az, hogy nincs túlhatalma. És nevetséges butaság áhítattal tisztelni az Európai Uniót, amíg a tényleges, szociális európai egység megvalósulásáért vajmi keveset tesz.

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!