Ötödik éve teljesen nyilvánvaló, hogy azok az intézmények és szervek, amelyeknek feladata lenne, nem fognak fellépni a korrupció ellen. Nem érdekli őket, ha Orbán Viktorhoz közel álló vállalkozók jóval drágábban értékesítik egy offshore-cégen keresztül a gázt, mint ahogy veszik. Nem érdekli őket, ha a kormányhoz közel álló cégek nyerik a túlárazott építőipari állami beruházások jelentős részét. Nem foglalkoznak azzal, ha Rogán Antal szomszédja nyer a 25 milliárdos kommunikációs tenderen, de azzal sem, ha Rogán Antal lakása magától növekszik. De a Gyurcsány-kormány elszámoltatása sem sikerült problémamentesen: ha emlékezetem nem csal (és nem csal), akkor egyetlen korábbi kormánytagot sem marasztaltak el 2010 után a „fülkeforradalmat” megelőző lopásért.

Ez persze önmagában nem túl meglepő, viszont fokozza a – jogos – kiábrándultságot a politikai életben. Azt a látszatot kelti, hogy a különböző pártállású szereplők, legalábbis alkalmanként, összejátszanak. A magyar igazságszolgáltatás pedig példás szigorral jár el akkor, ha póló- és táskalopás a vád, viszont teljesen tehetetlen akkor, ha valaki ráteszi a kezét az egész magyarországi dohánykereskedelemre, offshore cégekkel árusítja a letelepedési kötvényeket, vagy több tízmilliárdos illegális haszonra tesz szert a gázkereskedelem manipulálásával. Hogy a tágabb politikai összefüggéseket is lássuk: abból a 80 milliárd forintból, amit egy év alatt, 2012-2013-ban a MET-ügyön veszíthetett a magyar állam, csaknem tízezer embernek lehetne ingyenes lakást építeni. De mondjuk tíz egyetem éves költségvetése is kitelik belőle. És ez csak egy ügy a több tucatból, ami az évek során rendre megjelent a magyar sajtóban, de büntetőjogi vagy politikai következménye nem lett. Illetve ha lett is, a kelleténél sokkal ritkábban.

Ha már a legfőbb ügyész egy korábbi fideszes képviselőjelölt, az Országos Bírói Hivatal vezetője egy fideszes EP-képviselő felesége, az igazságszolgáltatási szervek gyakorlata pedig finoman szólva sem a politikai korrupció elleni elkötelezett küzdelmet igazolná – ellenpéldaként tekintsünk a régióban Csehországra és Romániára –, akkor sajnos be kell látnunk, hogy a küzdelem a civil szervezetekre, oknyomozó újságírókra, korrupció ellen elkötelezett állampolgárokra és a mutyikban nem érintett ellenzéki pártokra, politikusokra marad.

Ők persze az elmúlt években is küzdöttek a rablók ellen, de meglehetősen ritkán jártak sikerrel. Már amennyiben a siker fokmérője nemcsak az, hogy egyáltalán megjelent a hír a lopásokról, hanem mondjuk az is, hogy a korrupciós ügyeknek legalább politikai következményei lettek volna. Ha a korrupcióellenes szervezetek és személyek el akarják kerülni, hogy az általuk leleplezett ügy érdeklődés hiányában néhány napon vagy héten belül „elhaljon”, a következő szempontokat érdemes figyelembe venniük.

1. Ne hagyjuk, hogy az ügyek elsodorjanak minket. Ha elkezdünk a trafikmutyival foglalkozni, ne ejtsük a témát a következő héten, amikor jön egy látványosan megbundázott közbeszerzés, amit megint ejteni lehet egy túlárazott önkormányzati ingatlanértékesítés miatt. Legyünk kitartóak, különben a korrupt szereplő tudni fogja, hogy egy-egy ügyben csak néhány hétig tart a nyomás, utána senkit nem fog érdekelni, mit lopott.
2. A kommunikáció legalább olyan fontos, mint az ügy felderítése. Hiába hozunk nyilvánosságra egy korrupciós ügyet, ha utána senki nem veszi észre, hogy ezt tettük. Teljesen világos, hogy az oknyomozók és civilek érdekeket képviselni és cikket írni jobban szeretnek, mint a híradónak nyilatkozni, beszélgetős műsorokba járni és a Facebookon kommunikálni, de utóbbi nem megúszható. Legalábbis akkor, ha változást akarunk.
3. Lőjünk a nagyvadra. Senkit nem érdekel, hogy Lázár János a gyerekei nevére íratja a lakást. Szijjártó Péter „családi összefogással” vásárolt villája is teljesen érdektelen. L. Simon László szót sem érdemel, vagy csak néhányat, mert kórtünet. „Orbán Viktor meggazdagodása még nincs feltárva” – nyilatkozza két kiváló újságíró a Hvg-nek – pedig egyedül ennek lenne érdemi következménye.
4. Nagyon kevés embert mozgat meg a tizenkettedik sajtótájékoztató, a huszadik közlemény, de még a kilencedik blogbejegyzés sem mobilizál igazán. Ha a korrupció elleni eredményes fellépés lehetőségeit keressük, érdemes kreatívnak lenni. Ez persze kilépést jelent a komfortzónából. Az ellenzéki képviselőknek a parlament komfortos sajtószobáiból, a civil szervezeteknek a pályázati elszámolások kényelmes világából kellene kimozdulniuk, az emberek közé különböző figyelemfelkeltő akciókkal. Ha nincs saját öltet, érdemes tájékozódni olyan sikeres, erőszakmentes szervezetek gyakorlatából, mint a Milosevics-rezsim ellen küzdő szerbiai Otpor! (ellenállás) diákmozgalom, amely kulcsszerepet játszott a diktátor bukásában.

A rossz hír, hogy ha mindezt megtettük, akkor sem biztos, hogy sikerrel léptünk fel a korrupció ellen. Lehet, hogy még évekig kell küzdeni azért, hogy egy-egy milliárdos kormánytag vagy képviselő megbukjon. És nagyon valószínű az is, hogy a civileken és az ellenzék tisztességes felén a nyomás fokozódni fog. De ha meg sem próbáljuk, biztosan nem változik semmi.