szerző:
Bánki György
Tetszett a cikk?

Miért probléma, ha elismert, rendes, korosodó emberek döntenek kultúrpolitikai ügyekben?

A „narcisztikus családi rendszerben” az élet a szülők igényei szerint alakul. A gyerekekkel viszont az ellenkezőjét hitetik el. Vagyis hogy jobb helyre akkor sem születhettek volna, ha a neten vadásznak felmenőket. A kicsik nincsenek abban a helyzetben, hogy átlássák a mutatványt. Ferike keveset lehet anyukájával, mert az mindenhova eljár, hogy építse a személyiségét vagy legalább a körmeit, de együtt vannak, amikor anya a fociedzésre viszi. Ferike ilyenkor boldogabb, és jobb gyereknek érzi magát. Biztos valamit jól csinált. Büszke a világ legaranyosabb anyukájára. Ha lenne szavazás, újra megválasztaná. Nyilván kiderült, hogy ő jó, és ezt a szülője felfedezte, mint egy szép, ismeretlen földrészt. Nem tudja, hogy ez azért történik, mert anyukának tetszik az edző bácsi. Anya másnap megint elfoglalt, fáradt, ellenséges. Ferike érzi, hogy elrontott valamit, csak nem tudja mi az.

Nagyban is létrehozhatjuk a Narcisztikus Együttműködés Rendszerét. A prioritás itt az elit gyarapodása és dicsősége, de a közösségnek azt kell hinnie, hogy a döntések őket szolgálják. Hogy ne lássák át a mutatványt, az elit megszállja a médiumokat, a kultúrát, és teremt egy saját valóságot. Az állampolgárok megtudják, mi a jó, mi a rossz. Szeretnének a jók közé tartozni. A jóknak ugyanis jó lesz, a rosszak meg pórul járnak. Ha a polgárnak néha szerencséje van, az elit olyan szabályokat alkot, amiből neki is előnye származik. Ilyenkor azt hiszi, ez érte történik, akárcsak Ferike focira menvén. Nem tudja, hogy azért van, mert véletlenül ugyanaz jó az elitnek, mint neki.

Ahhoz, hogy rávegyünk másokat az ilyen „együttműködésre”, be kell csapni vagy meg kell rontani őket. A megrontás általában nem egy lépésben történik. Az úgynevezett „láb az ajtórésben” technika szokott beválni, ha kiegészül a fokozatosság elvével. Ha a kulturális élet egy apró csoportjának felvetjük, hogy kell nekünk egy elvhű csapat, akik majd szinte mindent megkapnak, a lehetőséget pedig azoktól kell elvenniük, akik kritikusak velünk szemben, akkor ellenállást váltunk ki azokból, akik magukat tisztességesnek tartják. Ha azt javasoljuk újságíróknak, hamisítsák meg a valóságot, hogy a tömeg ne vegye észre, amikor meglopjuk őket és károkat okozunk nekik, erre egy magára valamit adó szakember nemet mond.

Az okos stratéga nem így jár el. Feldicséri a másikat. Kihangsúlyozza a közös pontokat. Kedvezményeket és lehetőségeket biztosít. Erre a másik azt gondolhatja: „Végre megbecsülnek. Jó szemük van, meg kell hagyni. Igen, kicsit mintha felém lejtene pár kisebb döntés végeredménye. De kérdem én: mikor volt az élet teljesen igazságos? Sokszor éppen én kullogtam hátul. Nem én találom ki a szabályokat. Az ügyünk alapvetően jó.” Az érintett így egy idő után már nem fogja érzékelni az általa támogatott rendszer igazságtalanságát. Sőt kikel azok ellen, akik erre fel szeretnék hívni a figyelmet. Mivel ő jó ember, biztos az is jó, amit csinál.

A mechanizmus illusztrálására pompás példa a Magyar Művészeti Akadémia története. Az eredetileg ismerősi körből formálódó, világnézeti alapon létrejött „alternatív akadémia” vagyis egy művészekből álló magántársaság napjainkban jelentős kísértésnek lett kitéve. A problémát nem az okozta, hogy az oda tartozók jobbak vagy rosszabbak lettek volna a máshova vagy sehova sem tartozóknál. Hanem hogy az elit felől egy „visszautasíthatatlan ajánlatot” kaptak, ami elhomályosította a tisztánlátásukat. Nem egyszerűen az történt, hogy az állam megadta, majd megemelte a támogatásukat. Nem csak az, hogy a demokratikus elvek alapján (nem önmagukat megkoronázva) szerveződő szakmai szervezeteknél több lehetőséghez juttatták őket. Hanem az, hogy a zengzetesre keresztelt MMA-t egyszer csak rangban minden más művészeti közösség, szervezet és intézmény fölé emelték. Egy csoportosulást, ami eredetileg magánemberek önkéntes egylete. Akiket senki nem választott, és akik a hatalommal most egymást választották. Akik a jól csengő „akadémia” nevet maguk adták maguknak. Ezt a kört aztán példátlan módon beemelték az úgynevezett Alaptörvénybe. A józan gondolkodásuk felszámolása érdekében a politikai vezetés további gesztusokat tett. A tagságnak jelentős havi apanázst kezdett folyósítani. Több reprezentatív állami ingatlant, mint a Pesti Vigadó, a Műcsarnok, a MÚOSZ-székház és a Hild-villa, egyszerűen nekik adományozott. Nyilván övék lesz a Lánchíd is. Miért ne akarnának a Vigadó Dunával párhuzamos épülete mellé valamit, ami a Dunára merőleges?

Mi történik velünk, ha ennyi jót töm a kéményünkbe az önösséggel sosem vádolható Mikulás? Ön bizonyára arra tippel, hogy kikívánkozott az érintettekből a „ne” szócska a bőség bizarr áradata miatt. Sajnos téved. Rontotta a kijózanodás esélyét, hogy a tagok jó részének életműve jelentős, amit logikailag helytelenül úgy lehet megítélni, hogy ez a kiemelt státuszukat megalapozza. Hőseink így a helyes döntés helyett inkább az önigazolásukat kapcsolták egyre magasabb fokozatba. Közben egy hatalmi technológia elvtelen segéderőivé váltak, ami nagyon kényelmetlen gondolat. Ezért inkább azt hiszik, hogy megérdemlik. Ezért olyan rémes az önigazolás: mindig talál magyarázatot az elvtelenségre.

A következő lefegyverző lépés, hogy ők delegálhatják a magyar kultúra legnagyobb pályázati támogatását nyújtó Nemzeti Kulturális Alapba a bírálók egyharmadát. Mivel a felelős minisztérium által jelölt harmad esetében is egyetértési jogot gyakorolnak, ez a valóságban kétharmadot jelent. És mivel ugyanazon körhöz tartozók jelen vannak a szakmai szervezetekben is, a hányad még nagyobb. Vagyis nélkülük innentől semmi sem dőlhet el, mások nélkül pedig bármi. Ez olyan, mintha az olvasó a világnézeti szimpátiája alapján létrehozná a Mi Vagyunk Azok Egyesületet, a MIVAZE-t, majd a Parlament váratlanul Önöknek adná a döntés jogát a területük összes szereplőjének megítélésében, plusz Budavári Palota. Az MMA-n belülről némi erőtlen tiltakozást csak a vezetőség részéről elhangzott nyilatkozatok hangvétele váltott ki. Magát a rendszert MMA-hoz tartozó művész nyilvánosan nem kritizálta.

Vajon az MMA rossz emberekből áll, akik rajonganak az igazságtalan rendszerekért? Alig hiszem. Valószínűleg lépésről lépésre gyöngültek el. Engedtek az évek alatt zajló megrontásnak, amit maguk is előkészítettek, mert eleve hittek a saját előbbre valóságukban. A politikai hatalom pedig ráérzett, hogy ez a gyenge pontjuk. Így lettek ők az eminensek, akik szánakozhatnak a kultúra rossz nebulóinak vergődésén. A nekik adott vagyon, hatalom és pénz csak tovább növelte az önáltatásuk kényszerét. Közben jelentős, nemzetközileg elismert, de ebbe a körbe nem tartozó alkotók, komplett művészeti körök, irányzatok, szervezetek, induló csoportok, a „nemzeti” jelzővel direkt módon nem felcímkézhető kreatív emberek (tehát a jelentős többség) esélytelenné váltak – olykor a puszta megélhetésre is, vagy hogy a kultúra ügyeire jelentős hatást gyakoroljanak.

Miért probléma, ha elismert, rendes, korosodó emberek döntenek kultúrpolitikai ügyekben? 1. A művészetet nem lehet központilag megfogalmazni, irányvonalait kitűzni, jelentőségét meghatározni. Próbálták már, nem szép emlék. 2. Nagyon nehéz definiálni, mi az a „nemzeti” művészet, ami fölött az MMA őrködni fog. 3. Ilyen lomha, túlárazott, nagy létszámú testületre valójában nincs szükség. Rengetegbe kerül, a társadalmilag hasznos tevékenysége viszont alacsony hatásfokú. 4. Tulajdonképpen az után találják ki, hogy mihez kezdjenek, hogy megkapták rá a lehetőséget. Képzelje el, hogy megpályázza évi sokmilliárd forint elköltését, de nem kell megmondania, miért kéri. Majd megkapja, és hozzáfog, hogy rájöjjön, mire lesz ez jó. Fekete György, az MMA elnöke a minap interjút adott a Heti Válasznak. Erről így vall: "Nyolc referatúrát állítottunk föl egy-egy emberrel: nekik először is azt kell kutatni, hogy mit kell kutatni". Ügyes – dörmögte maga elé a hazánkfia az Újvilág földjére lépve, amikor kipróbálta az első útjába kerülő kóla-automatát. A gép elnyelte a pénzt, de nem adott kólát. 5. Ha valaki bejárt egy komoly utat, elért egy bizonyos életkort, és mondjuk elismerésre méltóan adott ki hangokat a torkán, az önmagában alkalmassá teszi-e, hogy ha csak nála vannak döntési jogok, biztosan egészségesen befolyásolja a kultúrát?

6. A rendszerszintű kérdés. Mostantól egy alkotó vagy csoport dönthet úgy (vagy tettetheti), hogy jóban van az MMA-val, ami maga a hatalom. A homályos elvárásokat nem piszkálja, vagy véletlenül megfelel nekik. Valamelyest színvonalasan alkot, de apolitikus vagy semmiképpen nem MMA- vagy kormányellenes. Nehéz elképzelni komoly művészt, aki szerint jó, ha az adott mű nem tükrözi az ember vagy a társadalom feszítő problémáit, például azt, ami van. A másik lehetőség, hogy nincs jóban az MMA-val, nem mutat alázatot, vagy az ízlése nem esik egybe a Magas Testületével, de akkor ez megszabja, hogy boldogulni fog-e az ezt követő években. A művészi értékétől és jelentőségétől függetlenül.

Az MMA tagsága irigylésre nem méltó morális csapdába került. Számosan kényelmetlenül érzik magukat. Mások hisznek benne, hogy ez így tökéletes. Vannak, akik félnek. A megrontás trükkje, hogy az ellenszegülés veszélyes, mert a jó gyereket is le lehet fokozni. De aki eltűri az igazságtalanságot, az is rosszat cselekszik.Aki tájékozott a tagok bevételeiről, általános attitűdjéről, a jó dolgukba való beletörődésükről és ismeri az MMA pozícióját, mosolyoghat, ha arról beszélek, hogy az MMA tagjának lenni nehéz. De senki sem irigylésre méltó, akinek el kell hitetnie magával, hogy noha egy torz rendszert szolgál, vele minden rendben van, és a kiváltságos helyzetét megérdemli. Az elnyomók oldalán állni is rossz, mert szégyennel, bűntudattal, a gondolkodásunk elszegényedésével jár: ami rombol minket, és az általunk amúgy szeretett közösséget is. A mások kárára győzelmet arató csoport tagjai önmaguktól szenvedő emberek lesznek, akik hajtogatják üres frázisaikat, de félnek szembenézni saját magukkal. Közben aggódhatnak, hogy ne kerüljenek olyan helyzetbe, amiben mások vannak az ő egyetértésükkel. Van kellemesebb élet, mint a győzteseké. Ezt azonban a megtévesztettek, a haszonélvezők és az öncsalók nem tudják. A társak fölött aratott győzelem nem tesz szabaddá. Macbeth is kicsit görcsösnek tűnt már a végén. A győzelem rabjaivá válunk, mert újra és újra be kell biztosítanunk a fönti pozíciónkat.

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!