Talán órást kellett volna hívni. Szakembert.

Id. Csegey Jenő sokat látott ember volt, de sajnos nem volt órás. Talán nem kellett volna avatatlan kezekkel ahhoz az órához nyúlni!

Id. Csegey hétkor kelt. Nyugdíjasként csak annyira számított neki a vasárnap, hogy ilyenkor szikkadt, tegnapi kenyeret evett, és gondosabban kiszámolta napi cigarettáját. Templomba nem járt (ez persze sok mindent megmagyaráz), özvegy volt, a gyerekei pedig külföldre mentek élni, nem volt hát családja, akinek körében a vasárnapokat obligát módon tölthette volna.

A kávé után első útja az előszobában lévő öreg faliórához vezetett. Leemelte, és gondosan átállította, miközben - biztos, ami biztos - azt mondogatta magában, hogy "most előre, nem vissza, most előre, nem vissza". Negyed nyolc helyett negyed kilenc lett, és id. Csegey elégedetten akasztotta vissza az órát, gondosan eligazgatta, hogy eltakarja az évtizedek során a piszkossárga tapétába fakult világos foltot, az óra helyét. - Nyomot hagyott a falon az idő - dúdolta id. Csegey, mert jókedvre derítette, hogy ilyen könnyedén megbirkózott a feladattal, majd elindult, hogy meglocsolja a gangon a muskátlikat (enyhe tavasz volt, nappalra már kitette őket a sötét előszobából, hogy kis fényt kapjanak). - Kitartás, szebb jövőt, Csegey úr! - kiáltott rá Ede, a házmester, aki a tavalyi leveleket söpörte a belsőudvaron.

Id. Csegey riadtan hátrált vissza az előszobába, és az órára meredt. Talán rossz felé állította? Gyorsan visszatekert két órát, de a gangra kimenni már nem mert. - Majd a pontos idő! - biztatta magát, és bekapcsolta a rádiót. "Magyarország egyedül áll a liberális mételytől fertőzött, haldokló Nyugat, és az idegen hordák támadásaival szemben, de harcunk...". - Kurva múlt, kurva jövő!!! Adjátok vissza a kurva jelent! - sikoltott fel id. Csegey, aki nem volt a szavak embere, és különben is túlságosan felzaklatta magát, nem tudott választékos jelzőket keresni. - Órást kellett volna hívni!!! Szakembert... - ezek voltak id. Csegey utolsó világos gondolatai, mielőtt letépte a falról az öreg órát, és kacagva tiporni kezdett rajta.

A rendőrséget szomszédja, özv. Gruberné hívta ki, a mentőket pedig a rendőrök. - Érdekes dolog ez, Margit - fordult dr. Sepőcz, az ügyeletes pszichiáter az osztályos nővérhez. - Ilyenkor, óraátállításkor mintha megzavarodnának az emberek. Mintha nem találnák az idejüket. Rengeteg az ilyen eset - mutatott a leszíjazott, halkan sírdogáló id. Csegeyre. - Adjon a páciensnek öt milliliter Seduxen-injekciót! - Hónapok óta nem kapunk már gyógyszereket - vonta meg vállát fáradtan a nővér. - Hát hol él a doktor úr? Vagy inkább: mikor?