Még soha nem éreztem magam annyira magyarnak, mint az utóbbi két hónapban, amióta – igaz, nem végérvényesen, de – elhagytam Magyarországot.

Hogy őszinte legyek, ez az egész nemzeti kérdés soha nem foglalkoztatott igazán. Soha nem tudtam, és nem is érdekelt, hogyan kellene jó magyarnak lenni. „Elsősorban ember vagyok, s azután francia; szükségszerűen vagyok ember, s véletlenül francia” – mondja Montesquieu, és valahogy így vagyok vele én is. Elsősorban ember vagyok.

És mégis.

Valami feszít belülről, amikor látom, hogy németek árulják a magyar lángost, igen, így Á-val, és még a piros-fehér-zöld zászlót is felfestik a bódéjukra. Vagy amikor azt hallom, hogy a kürtőskalács román édesség, hiszen Erdélyből származik, és rájövök, hogy tulajdonképpen igazuk van, nekem mégis magyar marad örökké, pedig soha nem morzsoltam el egyetlen könnycseppet sem Trianonért.

Ha megkérdezik tőlem itt Németországban, hogy honnan jöttem, míg eleinte kissé félszegen, ma már teljes természetességgel felelem: magyar vagyok. Mire bólintanak, és nem kérdezi meg senki, hogy egyébként melyik pártra szavazok, hogy kitűzöm-e a térdig érő kokárdát 15-én, hogy kimegyek-e a Kossuth térre a nagyvezért hallgatva szerelmesen sóhajtozni, vagy részt veszek-e a következő kormányellenes tüntetésen. Nem érdekel senkit, hogy tudom-e oda-vissza a Himnuszt, és hogy írok-e „rovásul”, vagy hogy mi a véleményem arról, hogy a Kövér László meg az Ákos… Viszont mindenkinek van egy kedves története Magyarországról, vagy a nagyanyja származik onnan, vagy ő maga járt már Budapesten, esetleg a Balatonnál vagy a Hortobágyon. De ha más nem, hát jól becsiccsentett egyszer a tokaji bortól. Azt mondják nekem, „egészségedre” meg hogy „köszönöm szépen” és „viszonlátásra”. Udvarias népség a német, persze, mégis jól esik.

Az autópályán már messziről kiszúrom a magyar rendszámot, és még percekig vigyorgok miután egymás mellé érve összeintegettünk. Ha összefutok magyarokkal, örülünk egymásnak, megiszunk egy sört, vagy egyszerűen csak elbeszélgetünk. Nem nézzük, hogy miben vagyunk különbözőek, mert elég az, amiben hasonlítunk. Ha másban nem, hát abban, hogy valamiért mindketten útra keltünk.

Hálatelt szívvel ülök a német nyugdíjasokkal tömött kempingben, és torkom szakadtából ordítom háromszor a portugál–magyar meccsen hogy góóól, és még büszke is vagyok rá. Igen, a mi fiaink játszanak. Nekik örülök. És még egy sört is meg fogok inni! Aztán csekkolom a Facabookot, ami két hónapja összeköt az otthonommal, és azt olvasom, hogy azért ne szurkoljak a magyar csapatnak, „mert Orbán Viktor”, meg számon kérnek, hogy miért nem örültem inkább januárban a vízilabdás lányok győzelmének, hogy miért most lettem focidrukker, ha eddig nem voltam, meg amúgy is nő vagyok, és minden szar. Az ég kék, a fű pedig zöld. De hogy jön ez ide?

Kikapcsolom a gépet, és megiszom azt a rohadt sört csak azért is.

És remegő gyomorral ülök le ismét a képernyő elé vasárnap este, és remélem, amit nem is remélhetek. És elhiszem, hogy ez a csapat, Mi, a belgákat is elverhetjük. Mert megérdemelnénk. Mert annyira szükségünk lenne rá. És tördelem a kezem, ordítok és fel-fel ugrálok, és még bízom a második gól után is, míg el nem csendesít a hálónkba hulló negyedik. Aztán a „szakértők” még hosszasan diskurálnak, hogy nem baj, azért szép volt fiúk, hogy nincs miért szégyenkezni, hogy küzdött a csapat, hogy…

Kikapcsolom a gépet. Nem csekkolom a Facebookot. Ücsörgök még egy darabig csendesen a szakadó esőben, Németországban, és tudom, hogy jó magyarnak lenni.

A szerző a hvg.hu korábbi képszerkesztője egy furgonban járja Németországot és árul kürtőskalácsot. Élményeiről blogjában, a mindenkilaci.hu oldalon számol be.