Egy héttel a republikánusok, Donald J. Trump győzelmével végződő jelölőgyűlése után a demokrata delegáltak is összegyűltek, és újra történelmet írtak: az első afroamerikai után az első női elnököt adhatják az Egyesült Államoknak Hillary Rodham Clinton személyében.

Hosszú és rögös út vezetett számára idáig, amely sokat elmond az amerikai politika átalakulásáról, a demokrata párt helyzetéről is. Jól mutatja ezt az is, hogy közvetlenül a demokrata konvenció előtt a Wikileaks nyilvánosságra hozta a párt vezetésének e-mailezését, amelyben többek között arról is szó van, hogyan tudnák gyengíteni legnagyobb párton belüli riválisa, Bernie Sanders kampányát. Az, hogy valójában milyen intézkedések történtek és kinek az utasítására, akár a demokrata párton belül, akár a szivárogtatással kapcsolatban, egyelőre nem világos.

Az viszont már a konvenció elején egyértelmű volt, hogy a következmények súlyosak lehetnek: a Demokrata Párt elnöke még a kezdés előtt lemondott, a hangulat pedig nagyon feszült volt az arénában – főként a Sanders-támogatók erős csalódottsága következtében (őket a párt vezetése meg is követte). A keddi nap végül Clinton hivatalos jelölésével és Bernie Sanders ezt támogató gesztusával zárult – hasonló gesztusra egyébként Trump utolsóként állva maradt versenytársa, Ted Cruz nem volt hajlandó a republikánus delegáltak által múlt héten megválasztott jelölt esetében, a rá nehezedő nyomás ellenére sem.

Hillary Clinton jelöltségért való indulása és pártja vezetőinek támogatása gyakorlatilag kezdettől egyértelmű volt, senki nem számított rá, hogy az előválasztásban bárki komoly veszélyt jelenthet rá. Clinton azonban a delegáltak (és a rájuk érkező szavazatok) számát tekintve meggyőző, de percepció szempontjából sokkal kisebb győzelmet aratott, mint azt korábban várni lehetett. Noha az előválasztást részben pont arra találták ki, hogy ez alatt derüljenek ki az esélyeiket rontó információk a jelöltekről, a folyamat során reflektorfénybe került ügyek és feszültségek mind neki, mind pártjának komoly károkat okozhattak hosszú távon is.

Számos oka lehetett annak, hogy a vermonti szenátor, a magát nyíltan demokratikus szocialistának valló Bernie Sanders szinte a demokrata előválasztási kampány végéig kitartott Clintonnal szemben – bár reális esélye sokkal kisebb volt, mint ahogyan ő és támogatói látni szerették volna. Ezek közül is kiemelkedik az amerikai politikai elit eltávolodása a választóktól, az általános elégedetlenség az establishmenttel szemben, és bizonyos csoportok egyre erősebb és láthatóbb frusztrációja a gazdasági nehézségek és társadalmi igazságtalanságok miatt – mindez ideológiától függetlenül is jellemzi az amerikai társadalmat.

Ami korábban az egyik legnagyobb előnye lehetett volna, most komoly kockázatot jelentett Clintonnak: politikai múltja, tapasztalata, beágyazottsága, az establishmenthez való tartozása, és régóta, kemény munkával épített profilja újabb és újabb kritikák célpontja lett (még a korábban barátinak gondolt közegekben is). A konvención Sanders egységre, Clinton támogatására szólította fel saját híveit is, ugyanakkor komoly kérdés maradt, hogy az általa aktivizált és lelkesített, politikai forradalmat vizionáló szavazók vajon hajlandóak lesznek-e majd a kampányban Clintont támogatni, vagy hosszabb távon fennmarad a párt megosztottsága?

Clintonról még támogatói is elismerik: az amerikai politika egyik legellentmondásosabb szereplője. Bill Clinton feleségeként minden korábbinál komolyabb szerepvállalással és politikai tartalommal töltötte be a first lady szerepét, és vállalta oktatási, egészségügyi reformok vezetését, a gyermekek, nők és kisebbségek jogaiért való harcot. Később, New York-i szenátorként, saját jogán is aktív és fontos szereplőjévé vált az amerikai politikának, majd Obama kormányában töltötte be az egyik legfontosabb és egyben legnehezebb, külügyminiszteri pozíciót.

Határozott, céltudatos és nem titkoltan ambiciózus személyiségével mindenkiben erős érzéseket keltett. Akik az üvegplafont betörni képes és arra készülő, tehetséges és erős nőt, a jövő egyik lehetséges női vezetőjét látják benne, rajonganak érte. Sokan vannak azonban, akiknek ugyanez a perspektíva egyáltalán nem vonzó egy nővel kapcsolatban, szintén sokan pedig úgy gondolják, Clinton annyit hibázott, és annyi kárt okozott már eddigi politikai karrierje során, hogy nem érdemel ilyen történelmi esélyt.

A mostani helyzet megértéséhez azt is fontos látni, hogy bár Clinton mindig is vállaltan feminista volt, nyolc évvel ezelőtti kampányában, amelyben végül alulmaradt Obamával szemben, a női kérdés sokkal kevésbé volt meghatározó. Azóta az egész feminista mozgalom és az ügy társadalmi percepciója is sokat változott – amelyért többek között ő maga is sokat tett. Ami akkor – szándékosan, a lehetséges negatív reakciók megelőzése érdekében – nem volt hangsúlyos elem, a mostani kampány egyik legfontosabb üzenete lett: Hillary Clinton lehet Amerika első női elnöke, ráadásul közvetlenül az első afroamerikai elnök után, ami mindennél jobban bizonyíthatja az amerikai progressziót, amely a demokraták legfontosabb ügye.

Ehhez többek között az is hozzájárulhatott, hogy Clinton maga is belátta: egész életében képviselt feminizmusa mostanra sokkal inkább erőssége lehet, mint bármikor korábban. A nők jogaiért folytatott harchoz egyre több nő és férfi csatlakozik, a feminizmus gyakorlatilag a popkultúra része (is) lett, és az egész társadalomban egyre nagyobb igény mutatkozik ennek a politikai képviseletére is. Még az ügyben híresen rosszul teljesítő republikánus mezőnyben is feltűnt egy női jelölt, aki az előválasztások során a nőket érintő problémákról beszélt, majd azt láthattuk, hogy Ivanka, Donald Trump lánya, gyakran szexizmussal vádolt apja konvenciót lezáró beszéde előtt a dolgozó nők ügyét emelte a legfontosabb témák közé.

Az amerikai társadalom fogadókészsége minden korábbinál nagyobb tehát, a kérdés csak az, hogy erre a szerepre valóban alkalmasnak tartja-e Clintont. Hiszen rá különösen igaz: nem csak sikerei határozzák meg politikai karrierjét, sokkal inkább az a tény, hogy hibái és kudarcai ellenére is talpon maradt a politikai porondon. Ezekből pedig – a sikerek mellett – sok van, bár ezek megítélése korántsem egyöntetű.

Obama külügyminisztereként az előírások ellenére saját, személyes szerverén bonyolított (és lehetséges, hogy szándékosan törölt) nemzetbiztonsági szempontból kiemelt fontosságú e-mailezéseket, az FBI által is vizsgált, de az eddig a vádemelést nem javasló jelentéssel záruló ügy ellenfelei kezében az egyik legerősebb ütőkártya szavahihetősége aláásására. (Donald Trump tegnap már arra biztatta a demokraták e-mailjeinek kiszivárogtatásával kapcsolatba hozható oroszokat, hogy hozzák nyilvánosságra a hiányzó e-maileket is, ha náluk vannak – az ezt követő óriási felháborodást csapata azóta is igyekszik tompítani.)

A másik ügy a bengázi amerikai nagykövetség elleni, 2012-ben történt támadás, melyre egy független bizottsági vizsgálat szerint az általa vezetett külügy valóban nem készült fel, és amelyet ellenfelei vádjai szerint nem kezelt megfelelően, majd el akarta titkolni a közelgő elnökválasztásig. Ez másik erősségét, szakmai kompetenciáját is megkérdőjelezi, amit a republikánusok igyekeznek is minél inkább kihasználni.

Ezen túl pedig állandó kérdések és vádaskodás övezi őt a Clinton Alapítvány működésével kapcsolatban, a pénzügyi szektor fontos szereplőivel való jó kapcsolatáért, valamint befolyásos és gazdag támogatóiért, akik között néha olyan, egyáltalán nem demokratikus országok vezetői is feltűnnek, amelyek összefüggésbe hozhatók a fegyverkereskedelemmel, terrorizmussal, és közel sem azokat az elveket vallják emberi vagy női jogok terén, amelyeket Clinton.

Az, hogy Clinton mindezeket hogyan tudja kezelni a kampányban, milyen hatása lesz a leköszönő Obama elnök örökségének, mindkét nagy párt megosztottságának és a jelölteket körülvevő bizonytalanságoknak a világ egyik leghatalmasabb országának vezetői pozíciójáért folytatott küzdelemre, valamint hogy milyen következményei lehetnek, ha Clinton valóban Amerika első női elnökeként vonul be a történelembe, a következő hónapok izgalmas kérdései lesznek.

A szerző nemzetközi kapcsolatok szakértő, az Integrity Lab munkatársa.