Szexipar létezik, „transzipar” meg nem

Egy érintett gyógyszerész véleménycikke a hvg.hu-n megjelent „A Pride szervezői cenzúrázták a "transzipart" kritizáló Kiss Noémi beszédét” című íráshoz kapcsolódóan

Transznemű és gyógyszerész is vagyok, így belelátok mind a gyógyszeriparba, mind a transzneműek élethelyzeteibe. Egyetértek Kiss Noémivel abban, hogy a Budapest Pride  kommunikációja elég átgondolatlan volt. Megértem, ha bántónak találta.

Viszont néhány dolgot szeretnék elmagyarázni a saját szemszögemből is. Annak reményében, hogy – ahogy Noémi maga fogalmazott – sikerül társadalmi vitát folytatni az ún. „transziparról”.

Az „iparhoz” fizetőképes kereslet kell. Ami a transznemű emberek esetén, kis arányú kivételtől eltekintve, nem létezik. A legtöbben a szegénységi küszöb alatt élnek. Nem arról van szó, hogy embertelen jómódukban nem tudnak már mit kezdeni magukkal, ezért hormonozgatnak, plasztikázgatnak. Persze ennek megértéséhez kicsit közelebb kell menni a hormonpiachoz.

A hormonkészítmények forgalmának a transzneműek elhanyagolható, ezrelékekben mérhető részét teszik ki. A forgalom irdatlanul nagy része megy a nem-transznemű emberek kezelésére: posztmenopauzális hormonpótlás, elégtelen hormontermelés pótlása, ivarszervi eredetű rákos megbetegedések kezelése, fogamzásgátlás stb. Ha a teljes „hormonfogyasztó” transznemű közösség eltűnne a Föld színéről, azt az ezeket a készítményeket előállító cégek meg sem éreznék.

Amit még kevesebben tudnak, hogy a szóban forgó készítmények alkalmazási előírásában nem is szerepel a transzneműek hormonterápiája. A transzneműekkel foglalkozó orvosok ún. off-label, azaz alkalmazási előíráson kívüli módon írják fel ezeket. Ennek oka, hogy a gyógyszercégeknek meg sem éri kifejezetten ezt a területet kutatni. Ami szórványos kutatási eredmény van, az a téma iránt elkötelezett, kis számú kutatócsoport munkája. Ezek a csoportok gazdasági szempontból életképtelenek, mert ilyen piacilag „mellékes” kutatási területekre alig lehet támogatási forrást szerezni. Igen, őket leginkább a saját, tudományos ismeretek utáni vágyuk hajtja – ahelyett, hogy beállnának valami mainstream orvosi témába, ahová ömlik a pénz. A transznemű emberekkel foglalkozó kutatások nagy része is inkább pszichológiai és szociológiai jellegű, az endokrinológia eléggé hátul kullog.

A sebészeti oldal is hasonló. A nem-transz embereket érintő szépészeti sebészet igencsak felülmúlja a transznemű embereket érintő, mind szépészeti, mind nem-szépészeti jellegű sebészet mértékét. (Példaként lásd az élő Barbie-babát, aki nem transznemű, mégis extrém módon módosíttatta a testét. De ennél hétköznapibb példákat sokan tudnának mondani a saját környezetükből is.)

Tegyük hozzá, hogy a nemiszervi megerősítő műtétek messze nem sima plasztikai beavatkozások, hanem az egyén életminőségét jelentősen javító, komplex műtétek. És igaz, hogy mivel ezeket nem tudják minden bokorban végezni, ezért az a néhány tucat orvos, aki valóban kiemelkedő teljesítményt nyújt a területen, komoly pénzt tud keresni a magánpraxisával még ilyen szűk piacon is. Hiszen kvázi monopolhelyzetben kérhetnek annyit, amennyit nem szégyellnek. Annyi jelölt mindig akad, amennyit ők el tudnak látni.

A transzneműek többségének viszont, akiknek nem futja ezekre a méregdrága szuperorvosokra, marad az államuk által biztosított lehetőség (már ahol van ilyen). Ez még a legszerencsésebb országokban is extrém hosszú várólistákkal jár, mivel olyan kevés az ezzel foglalkozó szakember, aki valamilyen szinten ért a témához. Ezt sem nevezném komoly iparnak.

Ennyit tehát a hírhedt „transzipar”-ról.

Hogy Noémi felvetésére válaszoljak, aki a „transzipart” a szexiparhoz hasonlította: van egy nagy különbség a kettő között. A szexipar létezik, a „transzipar” meg nem. A szexiparnak csak Magyarországon nők tízezrei esnek áldozatul, kisebb számban férfiak is. Sőt: transznemű emberek is. Hogy miért? Mert – a transzneműséget övező előítéleteknek köszönhetően – gyakran ők sem tudnak máshol elhelyezkedni, mint a prostitúcióban.

Viszont teljes mértékben egyetértek Noémivel abban, hogy egy 10 éves genderbender kisfiú szerepeltetése a kifutón gáz. Nagyon nagy gáz. De nem a gyerek eltérő nemi kifejezésmódja miatt. Hanem azért, mert – nemi identitástól függetlenül – semmilyen gyereknek nincs a kifutón helye. Ebben az ügyben tehát nem a „transzipar” a hibás, hanem a divat- és szépségipar.

Ha már említettük az előítéleteket, beszéljünk a transznemű emberek társadalmi elfogadottságáról is. Mindannyian tapasztaljuk, hogyan működik a „rettegés- és gyűlöletipar” – legyen szó menekült emberekről, vagy épp hajléktalanokról, civilekről... Sajnos, a transzneműek csoportja is könnyű préda, ha fantomellenséget kell kreálni.

A transzneműek egy alig látható kisebbség, így könnyű velük szemben negatív érzéseket kelteni. Ennek módja, hogy a média leginkább „freakshow” jellegű, érzelmek felkavarására alkalmas példákat tár a közvélemény elé. Ahelyett, hogy például a tartós munkanélküli vagy kvalitásainál jóval alacsonyabban foglalkoztatott transznemű ember mindennapi küzdelmét mutatná be. (Persze ez utóbbi senkit sem izgat, mondván, mindenkinek van problémája az életben.)

Ez a módszer alkalmas arra, hogy a széles társadalmat érintő problémákról (egészségügy, oktatás, nők elleni erőszak stb.) elterejék a figyelmet. Amíg mindenki ezekről a fantomellenségekről hőbörög, egész országok vezetését ragadhatja és tarthatja meg egy-egy ambiciózus, manipulatív csoport.

Már csak az a kérdés, hogy egy manipulációs játszmában akarunk gyalogok lenni, teljesen belefanatizálódva a féligazságokra épített képzetekbe, megvetve általunk soha nem látott és ismert embereket. Vagy komoly munkát fektetünk abba, hogy a teljes képet megismerjük, és ne csak a minket megragadó narratívát legyünk hajlandóak tudomásul venni.

Amíg mi itt küzdünk egymással és a fantomokkal, és időt meg munkát fektetünk ebbe a vitába, addig a manipulátorok röhöghetnek a markukba.

Szabó A. Zsófia