Amikor Jaroslaw Kaczynski lengyel kormányfő nyár végén Brüsszelben járt, élesen tiltakozott ez ellen a gyanúsítás ellen, hogy a Lengyel Családok Ligáját és az Önvédelem pártot is magában foglaló kormánya - amely mögött álló egyes politikai csoportok például a homoszexuálisokat sértő, valamint a halálbüntetés visszaállítását sürgető nyilatkozatokat tettek - nem vállalná teljes egészében az uniós alapértékeket, vagy nem teljesítené az EU-val szembeni kötelezettségeket. Robert Fico szlovák kormányfő - akinek kabinetjében koalíciós partner a magyar- és romaellenes kijelentéseivel is kitűnt Ján Slota nemzeti pártja - szintén Brüsszelben hangoztatta, hogy kormánya szigorúan fellép minden szélsőséges cselekmény ellen, elítéli azokat, és igyekszik megbüntetni az etnikai alapú bűncselekmények felelőseit, ezek áldozatait pedig segíteni.

Magyarország is a sorban

Ausztriában az FPÖ azóta is részét képezi a kormánynak, bár ma már nem vádolják szélsőségességgel, miután Haider kilépett belőle, és Szövetség Ausztria Jövőjéért (BZÖ) néven új pártot alapított. Hollandiában az évtized elején sokakat sokkolóan megerősödött a populista nézetek támogatottsága; a 2002-es választás előtt meggyilkolt Pim Fortuynből akár miniszterelnök is válhatott volna. Franciaországban Jean-Marie Le Pen az elnökválasztási harcban Jacques Chirac legnagyobb riválisává nőtte ki magát. Belgiumban a nyíltan idegenellenes Flamand Érdek párt többször több helyütt a legnagyobb támogatást élvező pártnak bizonyult. Olaszországban, Portugáliában, Görögországban, Cipruson szintén gyakran hallatnak magukról a szélsőséges nézetekről ismert személyiségek, és Magyarországon is ér politikusokat a populizmus vádja.

Kétségtelen, hogy az EU-integráció bizonyos muníciót nyújt a populista erőknek - a tagországok közti együttműködés mélyülésével növekszik például az érzet, hogy a nemzeti függetlenség csorbát szenved, Brüsszel és az unión belüli nagyhatalmak jobban beleszólnak a problémákba, mint korábban. Az euroszkepticizmus vagy akár EU-ellenesség gyakori velejárója a szélsőséges politikának. Ám látni kell azt is, hogy akik az említett érzetből politikai tőkét próbálnak kovácsolni, egyrészt eltúlozzák a problémákat, másrészt teljesen elhallgatják az érem másik oldalát - az EU-együttműködés és fokozásának értelmét -, az integráció semmilyen más módon nem biztosítható előnyeit, mint a közös európai értékek (köztük nem utolsósorban a hátrányosabb helyzetű, kisebbségi vagy más nemzetiségű csoportok védelmének) garantálását, a külső és közbiztonság növelését vagy a gazdasági és szociális jólét megteremtésének gyorsulását.Az unió vezetőinek is fejtörést okoz, hogyan kezeljék ezt a problémát anélkül, hogy az integráció visszafejlődne. Az előrelépést már így is akadályozta az alkotmányos szerződés ratifikálásának elakadása - amelyben szerepe volt a populista retorikával élő ellenkampánynak -, a bővítés leállása, illetve számos tagország óvatosabbá válása. A bel- és igazságügyi vétóterületek számának csökkentését például minden bizonnyal akadályozza, hogy egyes tagországok vezető erői félnek az euroszkeptikusok támadásaitól és térnyerésétől, továbbá attól tartanak, hogy csökken az eszköztáruk az ezeknek való ellenállásra is.

Ráadásul a jelek szerint egyelőre nincs hatékony gyógymód a hatalomra vagy annak közelébe jutott szélsőséges erők elleni fellépésre sem. A tagországok az FPÖ koalíciós tagsága ellen még megpróbáltak belső uniós bojkottal tiltakozni, de annak hatékonyságát egyebek között a már túl szorossá vált együttműködés akadályozta. Hollandia esetében már meg sem próbálták, és a jóval súlyosabbnak ígérkező lengyel és szlovák problémára sincs egyelőre gyógyír Brüsszelben.

José Manuel Durao Barroso, az Európai Bizottság elnöke Kaczynskival tartott sajtóértekezletén azt mondta: az Európai Unióban egyetlen új kormányhoz sem szabad előítéletekkel közelíteni Bármilyen legyen is annak összetétele, tevékenységét a tettekből kell megítélni. A tagországok is tartózkodnak attól, hogy aggodalmaikat hangzatosan nyilvánosságra hozzák: Szlovákia esetében például egyedül Magyarország emelte fel hangját egyértelműen.

A baloldal veszít a legtöbbet

Az évtized elején a jobboldali populizmus előretörésének legnagyobb vesztese az európai baloldal volt: 2000 első hónapjaiban - az EU-tagállamok Ausztria elleni szankcióinak időszakában - még a szocialista, szociáldemokrata pártok uralták a terepet. Néhány év leforgása alatt azonban a jobboldal vált domináns erővé a kontinensen. Az önmagukban gyenge konzervatív-kereszténydemokrata pártok ugyanis helyenként a populistákkal összefogva kormányra tudtak kerülni.

Nehezen nem észrevehető tény, hogy az uniós integrációmélyülésének helytelenítése helyet kapott a szélsőségesek eszköztárában. Ebből adódik az a következtetés, hogy az uniónak ki kell vennie részét a jelenség elleni fellépésből is. A fellépés egyik módja lehet a mélyítés ütemének visszafogása - ezt azonban ügyesen kihasználva a populista erők akár saját diadalukként állíthatják be. Másik lehetőség a demokratikus erények lényegének és fontosságának folyamatos magyarázata, összevetve a szélsőségességben rejlő veszélyekkel - ez viszont a jelek szerint nem elég gyorsan talál utat az emberek füléhez és eszéhez. Lehet próbálkozni a fellépés radikális módjával is, ám az osztrák tapasztalat azt mutatja, hogy ez sem eléggé célravezető.

Nem lehet biztosan tudni tehát, hogy közepes időtávon sikerül-e teljesen visszaszorítani a szélsőségességet Európában. Egy bizonyos: a demokratikus és szabadságjogok biztosításában a világ élvonalában járó EU-ban az euroszkepticizmus térnyerésének engedése, az unióellenesség tétlen tűrése éppúgy megengedhetetlen, mint az idegenellenesség, a rasszizmus és általában a népbutítás elleni fellépés elmulasztása.